Az asztalitenisz (más néven ping-pong) egy labdajáték amelyben kettő vagy négy játékos üt egy labdát egymás közt ütőkkel. A játékot egy asztalon játsszák, amelyet háló választ ketté. A labdának le kell pattanni a játékosok előtt az asztalra az ő térfelükön mielőtt visszaüthetik azt az ellenfél térfelére. A játék gyors, ezért jó reflexeket igényel. A játékot három vagy négy nyert szettig, és szettenként 11 nyert poénig játsszák. 10 fölött kettő poén különbségnek kell lennie.

Története: A sportág óriási fordulatot vett az 1950-es években, mikor a japánok megjelentek a „hangtalan géppuskával” vagyis a szofttal. Ez a mai napig használt legnépszerűbb ütőborítás elődje volt. Voltak olyan japánok, akik csak a szivacsot ragasztottak fel az ütőjükre, míg mások szivaccsal és szemcsével befele (ennek a tökéletesített változata van ma is használatban a leggyakrabban). A szoft megérkezésével teljesen átrendeződtek az erőviszonyok, sok olyan játékos lépett előre, akik előtte még a középdöntőket sem tudták megérni.

Az 50-es, 60-as években ázsiai fölény volt kialakulóban, a japánok, majd a kínaiak léptek előtérbe, csak a svédek tudták megszorongatni őket, majd később a sportág „tanítómesterei” a magyarok Aranycsapata is feliratkozott. A magyar aranycsapat, vagyis az 1979-ben a phenjani világbajnokságon aranyérmet nyert csapat tagjai:

• Klampár Tibor
• Jónyer István
• Gergely Gábor
• Kreisz Tibor
• Takács János

A 80-as években a kínaiakon kívül a svédek aranykorszaka következett a „Király” becenévvel illetett Jan-Ove Waldner vezetésével, aki 1982-ben a budapesti eb-n hazai pályán verte meg a magyar legendát, Klampár Tibort, az egész világon óriási hírnevet szerezve ezzel.

Napjainkban teljes a kínai dominancia, csak néhány európai (a német Timo Boll, a fehérorosz Vlagyimir Szamszonov és a dán Michael Maze leginkább) képes megszorítani őket, illetve még Dél-Korea csapata.

Az atlétika futó, ugró és dobó vagy lökő sportágak összefoglaló elnevezése. A szó a görög athlon szóból származik, melynek jelentése verseny.

Története: Az atlétika volt az első ókori olimpiai játékok eredeti versenyszáma, I. e. 776-ban az egyetlen verseny, egy stadion hosszú futóverseny volt. Az egyiptomiak a futást, a gyaloglást, az ugrásokat, és a súlyok emelésének gyakorlatait a harcosok képzésének szolgálatába állították.
Az indiaiak a diszkoszvetés és gerelyhajítás jellegű vetélkedéseket kedvelték.
      A görögöknél találkozunk először a mai értelemben vett atlétikával. Az atléta megnevezés abban az időben minden olyan versenyzőt jelentett, aki valamilyen díjért (athlon) hivatásszerűen vetélkedett. i. e. a 6. században azonban már csak a gimnasztikai és lovas versenyek résztvevőire korlátozódott ez a megjelölés.
      A rómaiaknál találkozunk újra az atléta fogalmával. Kr. u. 86-ban Domitianusz császár a Mars mezőn külön épületet emeltetett az atlétáknak. A görögök által rendezett versenyeken először a futás volt a legnépszerűbb versenyszám. A vetélkedők elterjedtek az egész birodalomban, és nemzeti ünnepévé váltak az "Olimpiai Játékok"-nak. Történetük kialakulása igen jelentős volt a sport szempontjából: Kr. e. 776-tól ismertek az olimpiai győztesek, és innen számítják az "Ókori Olimpiai Játékok"-at. Az első győztes az Olimpián stadionfutásban KOROIBOSZ volt. Ez, a stadionfutás volt a legrövidebb futószám (kb. 170-190 m). Kr. e. 776-ban csak ennek megnyerése jelentet olimpiai bajnokságot, ez volt a klasszikus győzelem.
      Később, az i. e. 600-as években bővült az Olimpiák műsora: kettős stadionfutás (diaulosz), hosszútávfutás (dolidosz), fegyveres futás (hoplitesz), majd az öttusa (pentathlon), ökölvívás, pankráció (pankráción).
A 18. század közepén és a 19. század elején alakult ki Angliában az újkori atlétika. Megjelentek a futva-gyalogló "pedesztriánok", akik egymással fogadásból teljesítették a megadott távokat. A leghíresebb pedesztrián versenyző Robert Barclay angol kapitány volt, aki az 1800-as években fogadásból 1000 mérföldet futott-gyalogolt, úgy, hogy egymást követő minden órában megtett 1 mérföldet.
      A 19. század közepén, most már versenyszerű formában indult hódító útjára az újkori atlétika. Az angol világbirodalom szinte minden pontján megkedvelték az atlétikát, és igyekeztek azt népszerűsíteni. Így azután először Angliában, majd Észak-Amerikában alakult ki szervezett atlétikai élet, s csak ezután terjedt el Európában.
      Az első nyilvános atlétikai versenyt 1850-ben az oxfordi Exeter College-ben rendezték, majd 1866-ban sor került az első Angol Nemzeti Bajnokságra is. Megindult tehát a versengés hivatalosan is Angliában, a versenyzők, majd a szerveződő sportegyesületek között.
Az Olimpiai Játékok felújítása (Athén, 1896) jelentősen hozzájárult e sportág fejlődéséhez is. Az atlétika, mint sportág kezdettől részese volt az olimpiai mozgalomnak. Az Olimpiai Játékok gerincét 1896-tól, az első olimpiától kezdve a mai napig az atlétikai versenyek alkotják.

• Futó: 100, 200, 400, 800, 1500, 5000 és 10 000 méteres síkfutás, 110 és 400 méteres gátfutás, 4x100 és 4x400 méteres gátfutás és váltófutás, 3000 méteres akadályfutás, maratoni futás
• Dobó: súlylökés, diszkoszvetés, gerelyhajítás, kalapácsvetés
• Ugró: magasugrás, távolugrás, hármasugrás, rúdugrás
• Vegyes: tízpróba (férfiak), hétpróba (nők), gyaloglás

A baseball (ejtsd: „bézból” a.m. „bázislabda”) két csapat által játszott labdajáték. A játék során a pitcher névre hallgató labdadobó egy ökölnyi méretű labdát hajít a másik csapat játékosa felé, akinek azt egy ütővel kell megütnie. A játék pontozása futásból és a játékterületen található jelzések (bázisok) megérintéséből adódik. Magát a labdát baseball labdának hívják. Az amerikai angolban a a baseball-t még hardball-nak, azaz „kemény labdának” is hívják. A játék egyik variánsát softball-nak nevezik, ami nagyjából a baseball szabályait követi, de a pl. puhább és nagyobb labdával játsszák (innen az elnevezés, ami magyarul „puha labdát” jelent), illetve a labdát is mindig alulról dobják.

A baseball az amerikai kontinens és Kelet-Ázsia országaiban népszerű. Japánban, a Dominikai Köztársaságban, Kubában, Panamában, Dél-Koreában és egyéb országokban is ez a legnépszerűbb sport. Az Egyesült Államokban a baseballt egyenesen nemzeti sportnak kiáltották ki.

A baseball ötvözi a csapat és az egyéni sportokat. Egy-egy játékos védekezésben nem számíthat társai közvetlen segítségére, egyedül kell megoldania a feladatát. A többiek ilyenkor a jó helyezkedésre figyelnek, hogy társuk a védekezés után megjátszhassa őket a labdával. Ütésnél szintén egyedül kell teljesíteni, senki nem tud érdemben segédkezni. Ám vannak helyzetek, mikor egy ütőjátékos pl. feláldozza magát a csapatért, (buntol) ilyenkor a csapattárs következő bázisra juttatása a legfőbb cél.

A baseballt két kilencfős csapat játssza. A Major League játékaiban általában négy pályabírói pozíció található, de a meccs fontosságától függően akár hat bíró is lehet a pályán.

A játéktéren négy bázis található, amelyeket az óramutató járásával ellentétes irányban számoznak első, második és harmadik bázisnak. Mindegyik bázis egy 38 cm-es, földből kiemelt négyzet. A negyedik, úgynevezett hazai bázissal együtt a bázisok egy 90 láb (27.4 méter) oldalhosszúságú négyzetet alkotnak. Ezt a csúcsára állított alakot gyémántnak (diamond) is nevezik. A hazai bázis egy ötszögletű gumilemez, amelyet home plate-nek (hazai lapká-nak) is neveznek.

A játékmezőt két részre osztják: az infield (belső mező) a gyémánt határain belül található, míg az outfield (külső mező) ezen kívüli. A gyémánt otthoni bázishoz kapcsolódó két vonala a partvonal – az outfield szélső határait is többek között ezek adják meg.

A játékot kilenc inning-nek nevezett menetben játsszák. Egy inning alatt mindkét csapat egyszer-egyszer kerül sorra, amikor megpróbálhatja a labdát elütni és pontot szerezni, miközben a másik csapat dob és védi a mezőket. A többi csapatjátékkal szemben a baseballnál mindig a védő csapatnál van a labda. A csapatok akkor cserélnek helyet, ha a védő csapat az ütő csapat három játékosát kiejtette. A meccset az a csapat nyeri meg, amelyik a kilenc inning végén a legmagasabb pontszámmal rendelkezik. Döntetlen esetén a meccs addig folytatódik, amíg az egyik csapat pontelőnyhöz nem jut. A játék elején a hazai pályán játszó csapat védekezik a pályán mind a kilenc játékosával, míg a vendég csapat tagjai egyenként kerülnek sorra, hogy üssenek.

A játék mindig a védekező csapat dobó (pitcher) játékosa és a másik csapat ütője (batter) között zajlik. A dobó a hazai bázis felé dobja a labdát, ahol a csapatába tartozó elkapó (catcher) várja az érkező labdát. Kettőjük között helyezkedik el a másik csapat játékosa, az ütő, a két ütődoboz egyikében áll és megpróbálja az elkapó felé dobott labdát elütni. A elkapó feladata minden olyan labdát elkapni, amit az ütő nem talál el, vagy nem is próbál meg eltalálni. Legfontosabb feladata kézjelekkel a dobó tudomására hozni, hogy mit dobjon és merre. Ha a dobó ezzel nem ért egyet, akkor a fejét nemlegesen rázza – ha elfogadja a jelzést, akkor bólint. Az elkapó feladata a játék előrehaladtával egyre felértékelődhet, attól függően, hogy a dobó miként reagál a kialakult játékhelyzetre.

Minden egyes fél-inningben az a védő csapat feladata, hogy a másik csapat három játékosát kiejtse a játékból. Az a játékos, aki kiesik, elhagyja a pályát és várnia kell, hogy az ütéshez újra sorra kerüljön. Sokféle módon lehet a támadó csapat játékosait kiejteni a játékból: a levegőben kapják el az elütött labdáját (flyout), futás közben megérintik a labdával (tag-out), futásra kényszerítésnél megérintik azt a bázist, ahova futnia kellene (force out), vagy három hibás ütése volt (strikeout). Miután a támadó csapatból három játékos kiesett, a fél-inningnek vége lesz, és a csapatok helyet cserélnek, az eddig védekező fog ütni. Egy teljes inning során tehát mindkét csapatnak van lehetősége támadni és védekezni is.

Az ütő csapat célja az, hogy befusson – a labda helyes elütése után a játékos a következő bázisra (vagy bázisokra) fut, és ekkor bázisfutó-nak (baserunner) hívjuk. A bázisfutónak mindegyik bázist sorban meg kell érintenie, tehát az ütő feladata az, hogy lehetőséget adjon a többi játékosnak a bázisfutásra, illetve hogy ő maga is bázisfutó legyen. Az ütőnek a labdát a partvonalak közé kell ütnie úgy, hogy a védő csapat játékosai ne tudják őt, vagy a bázisfutókat, kiejteni. Ezt ellensúlyozandó a dobó megpróbál úgy dobni, hogy az ütő minél nehezebben találhassa el a labdát.

Az a bázisfutó, aki körbefutott a pályán és a harmadik bázisról beszalad a negyedik, hazai bázisra, pontot szerez a csapatának. Ha a bekerített baseball-pályánál az ütő a partvonalon belülre, de a kerítésen túl üti a labdát, akkor az lesz a híres home run, azaz hazafutás. Ilyenkor az ütő, és a bázisokon található bázisfutók az összes előttük álló bázist megérinthetik és pontot szerezhetnek.

A birkózás olyan küzdősport, ahol tilos bármilyen eszközhasználat, ütés vagy rúgás, csak az ellenfél földhöz szorításával, vagy „fogások” végrehajtásával lehet győzelmet elérni. A puha, kör alakú küzdőtéren két versenyző küzd egymás ellen, testhezálló ruhában és cipőben. Az ókori olimpiák óta közkedvelt sport.

• két résztvevő közötti, vetélkedés, mely arra irányul, hogy egyikük akaratát fizikai eszközökkel a másikra kényszerítse;
• a küzdelem során nem szabad ütni, eszközt használni, a másiknak sérülést okozni, fogásokkal, az ellenfél testrészeinek megragadásával kell elérni a győzelmet;
• alapvető, játékos mozgás és harc, elsősorban fiatal korban, ösztönösen igényelt és nagyon kedvelt játék, melynek nyilvánvaló, testfejlesztő és sportértékei miatt sportszerű formái is kialakultak.

A sportszerű birkózás szabályai

Két formája a legismertebb: a szabadfogású és a kötöttfogású birkózás.

Mindkettőnél cél az ellenfél két vállra fektetése, vagy a pontozók által értékesebbnek tartott, a szabályokban rögzített fogások végrehajtása.

Ütni, vagy rúgni nem szabad.

Szabadfogásban az egész testen lehet fogást végrehajtani és a láb cselekvő használata, azaz a lábkulcs, vagy a gáncs megengedett.

Kötöttfogásban csak derék felett lehet megfogni az ellenfelet és gáncsolni sem szabad.

A versenyzők puha cipőt és testhezálló mezt viselhetnek, alatta alsónadrággal a nőknél esetleg pólóinggel. Nem hordhatnak gyűrűt fülbevalót, a hosszú hajat fel kell kötni, a körmöket rövidre kell vágni.

A sportszerű birkózást nők is végzik, ők a szabadfogás szabályai szerint küzdenek. Nem szabad veszélyes, vagy fájdalmas fogásokat alkalmazni és minden sportszerűtlenség tiltott. (harapás, karmolás, fül vagy hajhúzás, és természetesen az ütés és rúgás is.)

A versenyzőket súlycsoportokba sorolják. Ezeket a nemzetközi versenyek számára nemzetközi szövetség előírásai tartalmazzák, de a nemzeti szövetségek egyes versenykiírásokban ettől kisebb mértékben eltérhetnek. A súlycsoportok időnként változnak, ahogy egyes fogásokat is hol megengednek, hol nem.

Akciók pontozása

A szőnyegen végrehajtott akciókat a mérkőzésidő korlátozása óta 1-5pont között díjazzák. A mérkőzés végén a győzelem arányától függően 0, 1, 3, 4 pozitív pontot lehet kapni. Kétvállas győzelem 4: 0

Súlycsoportok

Különböző korosztályokban:

• Felnőtt férfiak 55, 60, 66, 74, 84, 96 és 120
• Felnőtt nők: 48 51 55 59 63 67 72 kg (Olimpián: 48 55 63 72)
• Juniorok 18-19-20 évesek: 50 55 60 66 74 84 96 120.
• Ifjúságiak 16-17 évesek: 42 46 50 54 58 63 69 76 85 100 +100
• Serdülők 14-15 évesek: 32 35 38 42 47 53 59 66 73 85 +85
• Diák I 12-13 évesek: 29 32 35 38 42 46 50 55 61 68 75 +75
• Diák II 10-11 évesek: 24 26 28 31 34 37 41 45 50 55 60 +60
• A veteránoknál 58 63 76 85 97 130 (női súlycsoportok jelenleg nincsenek)

A veterán korosztályok

• A 35-40 év
• B 41-45 év
• C 46-50 év
• D 51-55 év
• E 56 év felett

A mérkőzés idő is változó, jelenleg jellemzően 3×2 perces menetekből áll. Minden menet után eredményt hirdetnek és aki két menetben győz, már megnyerte a meccset. Döntetlen esetén a hosszabbításban elért első értékelhető fogást végrehajtó nyer.

A BMX (bicycle moto x=cross) a motocross alapjaira épülő, de 20"-os kerekeket használó kerékpáros sportág.

Fő ágai

• Cross
• Freestyle
  • Flatland - egyensúlyi elemek végrehajtása sík talajon
  • Halfpipe - félcsövezés (Vert), mini-félcsövezés (Miniramp)
  • Street - ugrások, korláton csúszások, és egyéb egyensúlyi elemek bemutatása különböző utcai és speciális, skate parkokban található elemeken
  • Dirt - ugratás különböző földből készült ívekről

Bicycle Moto-Cross, ahogy manapság emlegetik BMX, első betűje a „B” a kerékpárt, az „M” a motort és az „X” a kettő keresztezését jelöli, az 1960-as évek végén fejlődött ki. Ez akkoriban volt, amikor a moto-cross sportág hatalmas népszerűségnek örvendett az Államokban. Néhány fiatal, aki szeretett volna részt venni a moto-cross versenyeken, de nem érték el a minimális korhatárt a motorkerékpár versenyzéshez, és/vagy nem volt elegendő pénzük, hogy megvásárolják a szükséges méreg drága motorkerékpárokat, úgy döntöttek, hogy valamilyen módon helyettesítik a moto-cross sportágat.

BMX kerékpárokon kezdtek versenyezni - beöltözve a moto-cross sportágban használatos ruházatokba - az általuk épített moto-cross pályához hasonlító helyszíneken, azzal a céllal, hogy utánozzák a sportágat amennyire csak lehetséges.

Ahogy múlt az idő ezek a BMX rendezvények egyre népszerűbbek lettek minden helyszínen, de különösen Kaliforniában. Az 1970-es évek elején a BMX mint különálló sportág kezdett megerősödni és hivatalosan is megkezdődtek a BMX versenyek szervezései.

Ez alatt a tíz éves időszak alatt a BMX sportágat bevezették más országokban is, közöttük Európában, 1978-ban.

1981 áprilisában megalakult az IBMXF, mint a sportág nemzetközi szervezete, azzal a céllal, hogy hivatalosan képviselje a BMX sportágat.

Az első világbajnokságot 1982-ben rendezték. Az évek során, a kerékpáros sportágakon belül a BMX egyre inkább megjelent, mint egy önálló sportág. Akkoriban is már látni lehetett, hogy a BMX egy láncszeme a kerékpáros sportágaknak, és egyre jobban hasonlított a kerékpáros sportágakhoz, mint moto-cross sportághoz.

2008-ban a BMX Cross bemutatkozott a Pekingi Olimpiai Játékokon!

== BMX Cross ==

A verseny egy 300-400 m hosszú, általában három-négy kanyarral és hat-tíz ugratóval épített, rajtdombbal ellátott pályán zajlik. A kanyarok a sebesség jobb kihasználása érdekében döntöttek, az ugratók hosszúsága akár tíz méter is lehet, de a kisebb 5-6 méteres ugratók a jellemzőek. A verseny egy-egy futama egykörös verseny, vagyis a rajtgéptől a célig tart. A rajtgépet a versenysebesség mielőbbi felvétele érdekében egy 2-4 m magas rajtdombra építik. Egyszerre nyolc versenyző indulhat és egy kieséses rendszerben addig folytatódnak a futamok, amíg kialakul a legjobb nyolc versenyző létszáma, akik egy döntő futamon döntik el egymás között a végső sorrendet. A leggyorsabb kategóriában (Elit) a versenyzők elérik az 55 km/órás sebességet is. Valamennyi életkorú sportoló számára indítanak versenyeket, a legkisebb a hatévesek mezőnye, míg a legidősebbek a negyvenöt éven felüliek. A fiúkat és a lányokat általában külön versenyeztetik. A biztonság érdekében kötelező ruházat: Hosszú nadrág, hosszú ujjú mez, kesztyű, sisak. A versenyzők azonban gyakran használnak további védőfelszereléseket, mint mellvédő, térd és könyökvédő, sípcsontvédő, szemüveg.

== A flatland stílus ==

A mai modern flatland alapjainak megteremtése egyértelműen az amerikai Kevin Jones nevéhez fűződik. Ő volt az, aki 80-as években kitalálta és megtanulta a ma már alaptrükköknek számító gurulásokat, forgásokat. A 90-es években a "Dorkin" - és a hozzá hasonló - videó sorozatokkal megállíthatatlan fejlődésnek indult a BMX flatland. A 90-es évek elején a magyar származású Németországban élő Albert Rétey volt az, aki Európában meghatározta az alapvető irányvonalakat.

Magyarországi története

BMX Cross: Magyarországon Veszprémben alakult az első BMX Cross sportegyesület 1988-ban, Veszprémi ÉPSZÖV Spartacus SE néven. A klub életre hívója Borbély Ferenc volt, aki jelentős szerepet vállalt a Magyar BMX Cross és Triál Szövetség megalakulásában is. Az első pálya építését az ausztriai St. Pölten BMX Egyesülete segítette. A pálya felavatása után sorra alakultak az ország különböző pontjain az újabb egyesületek: Harkán, Kecskeméten, Hódmezővásárhelyen, Sopronban, Szombathelyen, Gyöngyösön, Győrben, Pápán, Gencsapátiban, de építettek pályát Budapesten is. A klubok megalakulását azonnal követte a Magyar BMX Cross és Triál Szövetség megalakulása.1991. augusztus 12-én. 1990-ben rendezték az első nem hivatalos országos bajnoki versenysorozatot, mely nyolcfordulós volt.

BMX freestyle: Magyarországon a 80-as évek közepén terjedt el a BMX Szilágyi Mártonnak köszönhetően aki németországi utazásai során bmx-et, filmeket és tudásvágyat hozott haza. Hamarosan társakra is talált és a 80-as évek végén már komolyan folyt a gyakorlás. A külföldi profik és az akkori magyar bmx-esek tudásszintje közötti különbség rohamosan csökkent a kitartó gyakorlásnak köszönhetően. 1992-ben Magyarországon rendezték a BMX Freestyle Világbajnokságot. Ez a pont egyértelműen jelezte a hazai színvonal nemzetközi elismerését.

Az evezés egy csónak vagy hajó meghajtását jelenti evezők segítségével.

Mint sportág, az evezés minden izomcsoportot megmozgat. Megfelelő edzésmunka mellett segíti a váz és az izmok egészséges fejlődését, ezért már 10 éves kortól el lehet kezdeni. Az evezés Magyarországon főleg versenysport, de egyre népszerűbb a túraevezés is.

Az evezés állóképességi sport. A versenytáv 2000 m, de rendeznek rövidtávú (500 m, 1000 m, 1500 m) versenyeket is, elsősorban fiatal, 15 éves kor alatti versenyzők részére. A versenyeken a nevezett résztvevők számától függően előfutamokat, középdöntőket és döntőket rendeznek. Az evezősport irányítását, hazai és nemzetközi versenyeken való részvétel szervezését a Magyar Evezős Szövetség végzi.

Az evezősport kialakulását az 1700-as évek elejére teszik, mikoris londoni kocsmák között rendeztek evezősversenyeket a Temzén. A ma is legendás, szintén a Temzén rendezett Oxford – Cambridge evezősversenyek 1829-ben kezdődtek. A verseny ötlete állítólag két jóbaráttól származik, akik a konkurens egyetemekre jártak. A megtett táv 6,8 km volt, és a versenyt az oxfordi hajó legénysége nyerte. Az evezés népszerű versenysport, az első Európa-bajnokságot 1893-ban rendezték meg az olaszországi Ortában. Az Olimpiai játékok történetében az evezősök már jelen voltak az első, 1896-os athéni olimpián is, de a versenyt a viharos időjárás miatt nem tudták megrendezni. Az olimpiai bemutatkozásra ezért csak az 1900-as párizsi olimpián kerülhetett sor. Sajátos, hogy az első világbajnokságot csak 1962-ben rendezték meg (Luzern, Svájc).

Magyarországon az evezést, mint versenysportot 1901-ben említi először írásos emlék, így már több, mint száz éve honos sportágunk. A magyar evezés sokat köszönhet Széchenyi Istvánnak, aki külföldi útjai során találkozott a sportággal. Itthon azzal kezdte az evezés népszerűsítését, hogy 1826-ban Bécsből Pozsonyba evezett. Az első hazai evezősversenyt 1842-ben rendezték, és az első evezősklubok az 1860-as években alakultak meg.

A magyar evezősport első kiemelkedő versenyzője Pap Jenőné (Méray Kornélia) volt, aki 1958-cal kezdődően négy Európa-bajnokságot nyert, és előtte is többször volt dobogós. Az 1975-ös világbajnokságon ezüstérmes, az 1977-es és az 1978-as vb-n bronzérmes volt, az 1976-os olimpián pedig hatodik helyezést ért el. Nem Papp Jenőné volt azonban egyedüli eredményes versenyzőnk, hiszen az az 1948-as londoni olimpián a magyar kormányos kettes egység (Szendey Antal, Zsitnik Béla, Zimonyi Róbert) bronzérmet nyert. Az 1968. évi nyári olimpiai játékokon, Mexikóban a férfi kormányos nélküli négyesünk ezüstérmet harcolt ki Melis Antal, Csermely József, Sarlós György és Melis Zoltán összeállításban. Első világbajnoki aranyainkat Pető Tibor és Haller Ákos nyerte a 2001. évi luzerni és a 2002. évi sevillai vb-n, majd a 2005-ös, Japánban (Gifu) megrendezett vb-n a Varga Tamás és Hirling Zsolt összeállítású könnyűsúlyú egységünk lett világbajnok.

A hajó felépítése: A hajók régebben fából készültek, de a versenyhajók anyaga ma már szinte kizárólag műanyag. A cél az, hogy a hajó minél könnyebb legyen, ugyanakkor megfelelően erősnek is kell lennie, hogy a versenyzők által kifejtett erőhatásoknak ellen tudjon állni. A hajók oldalán könnyűfém villák, ezekben műanyag „tulipánok” helyezkednek el. Ezekben a tulipánokban mozognak a lapátok. A versenyzők alumínium vezetősíneken mozgó „kocsikon” ülve gurulnak a hajóban hosszanti irányban. A versenyző lába lábtartón támaszkodik meg, amely egybe van építve a cipőkkel. A hajó részei még a zárt légszekrények és a kormányszerkezet. A kormányszerkezetet kormányos egységekben a kormányos kezeli, kormányos nélküli egységekben az egyik versenyző működteti a speciálisan kialakított lábtartója segítségével. Az egy- és kétpárevezősnek nincs külön kormánylapátja.

A lapát részei a nyél és a toll, anyaguk szénszálas műanyag. A párevezős lapát hosszúsága kb. 3 m, a váltott evezős lapáté kb. 3,8 m.

Az ugróasztal: Az asztal 505x291 centiméteres, és a közepén kell végrehajtani a gyakorlatot. Külön be van jelölve egy ugrózóna (215x108 cm), ha ezen kívül ugrik a versenyző, büntetést kaphat, levonással sújthatják a bírók. Az asztal szélén, körben a rugók felett, védő műanyag van elhelyezve, az asztal előtt és mögött biztonsági emelvény található, amelyen 2x3 méteres műanyag csökkenti a balesetveszélyt.

Versenyszámok: egyéni, csapat és páros versenyek
Versenyek rendszere: Egyéni versenyen két gyakorlatot mutatnak be a versenyzők. Egy kötelező, egy szabadon választott gyakorlatot, mind a két gyakorlat tíz elemből áll. A két gyakorlatért kapott pontszámot összeadják, és ez jelenti a selejtezőversenyre kapott pontszámot. A legjobb nyolc jut a döntőbe, de ez csak országonként két versenyző, itt egy szabadon választott gyakorlatot mutatnak be fordított sorrendben. A nyolcadik kezdi a döntőt, az első utoljára mutatja be a produkcióját. A páros versenyen ugyanezek a szabályok érvényesek, annyi különbséggel, hogy a döntőbe csak országonként egy páros jut. A csapatversenyben négytagú együttesek versengenek, a legjobb három versenyző selejtezőben elért eredményét adják össze. A legjobb öt csapat kerül a döntőbe.

Pontozás: Az első gyakorlatra csak kiviteli pontszámot kapnak a versenyzők. Öt bíró tíz pontból pontozza a technikai hibákat. A legmagasabb és legalacsonyabb kiesik, a középső hármat összeadják, így harminc pontból indul a gyakorlat, általában 26 és 29 pont között kapnak a versenyzők. A második gyakorlat értékelésénél figyelembe veszik a gyakorlat nehézségi fokát. Ezt a nehézségi pontot hozzáadják a második gyakorlat kiviteli pontszámához, aminek kiszámítása ugyanúgy történik, mint az első gyakorlatnál. Mivel mindenki minél magasabb pontszámot szeretne szerezni, ezért magas értékű elemeket épít be a gyakorlatába, különböző dupla és tripla szaltókat. Érdekesség, hogy a legjobbak 15-16 pontból induló gyakorlatokkal versenyeznek, tehát az elérhető pontszámuk a selejtezőben 75-76 pont, amiből 71-72 pontot el is ér a legjobb egy-két versenyző.

 Gyakorlatanyag: A gyakorlatoknak tíz különböző elemből kell állniuk. Az első gyakorlat a kötelező gyakorlat, itt az a feltétel, hogy öt előírt elemnek (másfél csavar, dupla szaltó, dupla szaltó egész csavarral, hasra vagy hátra érkezés 270 fokos szaltóforgással, ebből egy elem minimum 270 fokos szaltó forgással állásba) benne kell lennie a gyakorlatban. Itt csak kivitelt pontoznak, illetve azt nézik, teljesítik-e a speciális követelményeket. A második gyakorlatnál csak az a cél, hogy minél magasabb legyen a kiinduló nehézségi pontszám, itt nincsenek speciális követelmények.
Egyébként, ha a fenék, a kéz vagy a térd hozzáér az asztal hálójához a gyakorlat során, ha megérintik a védőszőnyeget vagy kiesnek a biztonsági emelvényre, vége a gyakorlatnak.

A gyeplabda népszerű sport, mind a nők és a férfiak közt. Sok országban különösen ahol a jégkorong nem nagyon ismert, egyszerűen csak hokinak hívják. A labdarúgás után a legtöbbek által űzött sport a világon.

Ahol a tél nem teszi lehetővé a szabadtéri játékot, ott teremben játszanak a nyári szezon szünetében. Kézilabda méretű kapura és pályán játsszák, oldalt palánkkal.

A gyeplabdázás egy 91,4 m (100 yard) hosszú 55 m (60 yard) széles gyeppályán játsszák. Két tizenegy fős csapat mérkőzik meg egymással.

A tizenegy játékos egyike a kapus, egyedül ő adhatja vissza vagy rúghatja ki a labdát a lábával. A 23 cm kerületű borlabdát egy lapos gyeplabda ütő segítségével kell az ellenfél kapujába juttatni. A kapu szélessége 3,66 m, magassága pedig a felső léc alatt 2,14 m. A mérkőzés két 35 perces félidőből áll, melyeket 5 perces szünet választ el egymástól.
A gyeplabda sokban hasonlít a labdarúgáshoz (itt is létezik szabadrúgás, szöglet és a tizenegyesnek megfelelő büntető szankció), azonban mégsem annyira népszerű sportág, 1908 óta tartozik az olimpiai sportok közé, férfiak és nők is játszhatják. Nagy Britanniát, és néhány volt brit gyarmatot kivéve (mint Pakisztán vagy India, vagy Ausztrália és Új-Zéland) kevéssé elterjedt. Franciaországban alig 8000 igazolt játékosa van ennek a sportágnak. 1924-ben Franciaország mégis a Nemzetközi Gyeplabda szövetség alapító tagjai között szerepel (az első elnök a francia Leautey volt).

Gyeplabdaütő: Az ütő feje hajlított és egy darab fából készült, egyik széle lekerekített. Egyik fele lapos, a labdát kizárólag ezzel a résszel lehet megütni. Súlya 340 g és 794 g között mozoghat. Az ütőt általában két kézzel fogják, és nem emelhető vállmagasság fölé. A játékos elé helyezett labdát kis ütésekkel lehet előrejuttatni. Messze előre is lehet ütni a labdát egy nagy ütéssel "push"-sal, amely emlékeztet a golfban használatos "drive" ütésre (itt azonban sokkal kisebb a lendület), amellyel tehát a labdát nagy távolságra, egy jobb helyzetben lévő csapattársnak lehet előrejuttatni.

Kapus: A kapus szerepe jelentős. A labda kemény és nagy sebességgel is elüthetik. A kapus ezért speciális felszerelést hord, amely következő elemekből áll: 
- Egy kipárnázott lábszárvédőből - egészen a combközépig ér
- Egy pár kipárnázott kesztyűből - amelyek szárai egészen a kar feléig érnek

Pálya: A pálya méretei a játék brit eredetére emlékeztetnek (hosszúsága 100, szélessége 60 yardnak felel meg). Ezek a méretek hasonlítanak a labdarúgó-pályáéhoz. A kapu mérete (30 cm-el) kisebb mit a futball kapué, a szélessége pedig csak a fele. A 14,63 m-es vonal (16 yard), amelyet ütőkörnek is neveznek, azt a területet határolja körül, ahonnan a támadónak a labdát el kell ütnie, hogy a gól érvényes legyen. A 22,9 m-es vonal (25 yard) azt a határt szabja meg, amely mögé a (tizenegyestől különböző) büntető szankció végrehajtása során a játékosoknak vissza kell húzódniuk, a végrehajtó játékos kivételével.

Az íjászat a nyílvesszők íjjal való kilövését jelentő tevékenység. A történelem során a vadászat és a hadviselés volt a két legfontosabb alkalmazási területe, napjainkban sportként él tovább.

Az olimpiai reflex íjak a viszonylag egyszerű összbenyomás ellenére, – köszönhetően az állandóan fejlődő technikának – igen korszerű sporteszközök. A jobb minőségűek középrésze általában alumíniumból, néha magnéziumból készül. A reflexek anyaga több rétegből laminált fa, carbon és üvegszállal erősített ún. glassfibre lehet. Nevét annak köszönheti, hogy az olimpiákon, íjászat sportágban csak, és kizárólagosan az ebbe a kategóriába tartozó íjjakkal lehet versenyezni. Egyébként az íjászat 1972 (München) óta vált ismét olimpiai sportággá hosszú szünet után. Működésének lényege a két reflex megfeszítése által keltett energia leadása. Ellentétben a csigás íjakkal, itt az energia tárolására semmiféle technikai "huncutságra" nem számíthatunk, itt kizárólag az íjat megfeszítő íjász fizikai és mentális felkészültségének függvénye a várható eredmény az oldás után.

A szaggatott vonal a lővonal. A lőállásban úgy helyezkedünk el. hogy lábainkkal kb. a vállszélességünknek megfelelő terpeszállást veszünk fel. A lőlaphoz képest merőlegesen állunk, tehát a sárga nyíl mutat a céltábla felé.

• Kihúzás, rögzítés, célzás

A három ujjat az idegre helyezzük. A mutatóujjat a nyílvessző fölé, a másik kettőt alá. Könyökünket vízszintesen tartva a váll- és a hátizmaink segítségével az ideget lassan hátrahúzzuk, majd az orr és az ajkak középvonalában rögzítjük úgy, hogy mutatóujjunk az állcsontunkhoz támaszkodjon. Közben az irányzékot megpróbáljuk folyamatosan a céltábla közepén tartani. A kattintó helyes beállítása nagyon fontos, hiszen ettől függ, hogy a számunkra egyéni anatómiai adottságainkból adódó optimális vessző-, ill. húzáshosszal lövünk, vagy sem.

• Oldás és nyomon követés

A hátizom összehúzásával ellazítjuk az ideget tartó ujjakat, ezzel mintegy engedve, hogy az ideg ujjainkról szinte legördüljön. Óvakodjunk mindenféle rántó, csavaró mozdulattól. Hagyjuk, hogy az oldáskor felszabadult energiák következtében az íj lazán tartott ujjainkból előre ugorjon, és a stabilizátor súlyok hatására lassan tehetetlenül előre forduljon. Eközben az oldó kéz lassan, és lazán hátrafelé a nyak irányába mozdul. Mindaddig ebben a helyzetben maradunk, amíg a vessző a céltáblába csapódik.

Judo: az egyik legnépszerűbb küzdősport

Cselgáncs, dzsúdó, judo, hiszen mindegyik ugyanannak a japán küzdősportnak az elnevezése. 
A dzsúdó nagyon népszerű nálunk, a küzdő sportok közül a legtöbb gyereknek talán erre esik először a választása. Gondoltad volna, hogy hazánkban több mint száz cselgáncs egyesület van? Sokan csak hobbiból cselgáncsoznak, de többen vannak, akik nagyon komolyan veszik. Ez abból is látszik, hogy olimpiai sportág.

Na, de mire való ez a dzsúdó? Elsősorban arra tanít, hogy meg tudjuk védeni magunkat, méghozzá nemcsak erőnkkel, hanem az eszünk segítségével is. A cselgáncsban sokáig nem is voltak súlycsoportos különbségek. Úgy gondolták, nem a kilók száma a lényeges, hanem a technika. A 60 kilós versenyző, ha gondolt egyet, kihívhatta versenyre a 120 kilós társát. De aztán megreformálták ezt a dolgot. Mindenesetre nem felejtették el teljesen a cselgáncsnak ezt a változatát sem. Létezik egy verseny, ahol a mai napig súlyuktól függetlenül mérkőznek egymással a felek.

Egy mérkőzés kortól, súlycsoporttól függően 3-10 percig tart. A küzdelmet három bíró figyeli. Mielőtt a mérkőzés elkezdődik, a két fél japán meghajlással üdvözli egymást. A versenyzők kabátot, bő nadrágot és övet viselnek. Az öv színe jelöli tudásuk mértékét. A teljes győzelmet ipponnak hívják, ilyenkor az egyik versenyző 30 másodpercig leszorítja ellenfelét a földre. 
A cselgáncs egyik lényeges eleme az esés. Egyáltalán nem mindegy, hogyan esik a sportoló, hiszen a zuhanásokból származó sérüléseket fontos kivédenie. 
Tudtad, hogy tataminak hívják azt a helyet, ahol a két fél megküzd egymással? Ez egy speciális dzsúdó szőnyeg.

A dzsúdó hazánkban sem új keletű sportág. Már a 20. század elején oktatták. És rövidesen szép eredményeket is értek el űzői. Persze őshazáját, Japánt nem tudjuk utolérni, ott már sok-sok évszázados ez a sportág.

A magyar versenyzők szép eredményeket érnek el a bajnokságokon. Kovács Antal nehézsúlyú versenyző Barcelonában olimpiai bajnok lett. Ezenkívül persze ért el dobogós helyezést Világ- és Európa-bajnokságon is.

A kézilabda egy labdajáték, amelyet két 7 tagú csapat (hat mezőnyjátékos és egy kapus) játszik egymás ellen. Az a csapat nyer, amelyik többször tudja az ellenfél kapujába juttatni a rendelkezésre álló játékidő alatt a kézilabdát. Egy kézilabda-mérkőzés két 30 perces félidőből áll, amelyet egy 10 perces szünet választ el. Juniormeccsek esetében ez a játékidő kevesebb.

A kézilabdát általában fedett csarnokban játsszák, de létezik egy másik fajtája is a sportágnak, amelyet a szabadban játszanak. Egyre kedveltebb strandkézilabda nevű változata is. A szivacskézilabdát főleg a fiatal kézilabdázók játsszák, a kézilabdáéhoz hasonló szabályokkal, csak könnyebb labdával, és kisebb játékterületen.

A kézilabdát 40×20 méteres, téglalap alakú játékterületen játsszák, amelyhez hozzátartozik még az oldalvonalak mentén 1 méteres, az alapvonal mögött 2 méteres biztonsági sáv.

A két kapu előtt található folyamatos vonallal körülvett részt kapuelőtérnek nevezzük. Ezt a vonalat a kapuktól 6m-re húzzák meg. Ettől a vonaltól 3 m-re található a szaggatott szabaddobási vonal, amelynek minden pontja a kaputól 9, a kapuelőtérvonaltól 3 méterre van felfestve. A kaputól 7 méterre található a büntetődobás vonala. Ez párhuzamos a gólvonallal. A kapus-határvonal egy 15 cm hosszú, a kapu előtt 4 méterrel van. A középvonal a pályát két egyenlő területű térfélre osztja, a két oldalvonal felezőpontjának összekötésével.

Egy felnőtt mérkőzés rendes játékideje 2×30 perc, 10 perc szünettel. A fiatalabb korosztályú csapatok rövidebb meccseket vívnak: 8-12 év: 2×20 perc, 12-16 év: 2×25 perc.

Bizonyos esetekben, például kupameccseken, a mérkőzés nem végződhet döntetlenre, a meccsnek az egyik fél győzelmével, és a másik vereségével kell végződnie. Ilyenkor ha a rendes játékidő után mégis döntetlenre állnának a csapatok, akkor öt perc szünetet követően 2×5 perc hosszabbítás következik, egy perces félidei szünettel. Ha ezután is döntetlen az állás, akkor öt perc szünetet követően újabb 2×5 perces ráadás következik, ugyanúgy egy perces szünettel a félidőben. Ha ezután is döntetlen lenne az állás, akkor büntetőlövések következnek. A csapatok ilyenkor 5-5 hétméterest végeznek el felváltva egymás után, majd az nyer aki többet értékesített belőlük. Előfordulhat azonban, hogy még ekkor is döntetlenre állnak az ellenfelek. Ekkor egyesével felváltva lövik a büntetőket addig, amíg az egyik csapat belövi, a másik pedig nem.

Egyes versenyeken a kiírás rendelkezhet úgy is, hogy a rendes játékidő letelte után egyből hétméteres dobások következnek, hosszabbítás nincs.

Egy kézilabdacsapat 12+2 játékosból áll. A játéktéren egyszerre maximum hét játékos tartózkodhat, a többiek a csereterületen foglalnak helyet. Mindig kell egy kijelölt kapus a pályára, aki eltérő mezt visel a többiektől. A kapus mezőnyjátékosként is szerepeltethető, illetve egy mezőnyjátékos is átveheti a kapus feladatkörét, ha megfelelően elkülönül a ruházata a mezőnyjátékosokétól.

Egy mérkőzésen tetszőleges számú csere hajtható végre úgy, hogy a lecserélt játékos a cserevonalnál hagyja el a pályát. Ha a becserélendő játékos hamarabb lép pályára, minthogy a lecserélt játékos elhagyná azt, akkor az szabálytalan cserének minősül, és kétperces büntetéssel büntetendő.

A csapat mezőnyjátékosainak egységes öltözéket kell viselniük, amelynek megjelenése az ellenféltől világosan el kell különüljön. A játékosok nem viselhetnek olyan tárgyat magukon, amely veszélyezteti a saját, vagy játékostársai testi épségét. Ilyenek például a fej- és arcvédők, karkötők, karórák, gyűrűk, láncok, fülbevalók, szemüvegek.

A mezőnyjátékos kézzel, karral, fejjel, törzzsel, combbal és térddel érhet a labdába, a labdát ilyen módszerekkel is csak legfeljebb három másodpercig érintheti. Labdával a kézben maximum 3 lépést lehet megtenni.

Nem szabad a labdát a saját csapat birtokában tartani a támadási akciók felismerhetősége nélkül, illetve kapura lövési kísérlet elmulasztásával. Ezt nevezzük passzív játéknak. A játékvezető, miután felismerte ezt a jelenséget, figyelmeztetésképpen felemeli az egyik kezét, és ha ezután sem változik a támadás intenzitása, nincs kapura lövési kísérlet, akkor a labdát birtokló csapat ellen szabaddobást ítél. Főként ez a szabály teszi ezt a sportágat ilyen gyorssá, és látványossá, nem engedélyezve egyik csapatnak sem, hogy feladja a gólszerzésre irányuló törekvését.

A kapus az egyetlen játékos, amely a saját kapujának előterében korlátlanul mozoghat, akár a labdával is, figyelmen kívül hagyva a mezőnyjátékosokra érvényes lépésszabályt is. A kapus a kapuelőtérben védekezés céljából bármely testrészével érintheti a labdát. Azonban eközben nem veszélyeztetheti az ellenfelet.

A labdarúgás (angol eredetű szóval futball, közhasználatú becenevén foci) egy labdajáték, amit a pályán két, egyenként 11 labdarúgóból álló csapat játszik egymás ellen. A játék célja, hogy a rendelkezésre álló idő alatt a labdát az ellenfél kapujába juttassák, és így minél több gólt szerezzenek.

A játékot főleg lábbal játsszák, de a játékos minden testrészét használhatja a labda irányítására, kivéve a két karját. Ez alól csak a kapusok kivételek, akiknek a tizenhatos vonalon belül nincs tiltott testrésze, azon kívül viszont ők is rendes mezőnyjátékosok.

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) felmérése szerint a játékot világszerte több mint 240 millió ember játssza rendszeresen több mint 200 országban. Hétvégenként több millió néző követi nyomon kedvenc csapatának játékát a helyszínen vagy televízión keresztül.

Az egyszerű szabályok és a minimális sportszerigény kétségtelenül hozzájárult a játék elterjedéséhez.

A labda rúgásával kapcsolatos játékokat a történelem során számos országban játszották. A FIFA szerint "nagyon kezdetleges volt a játéknak az a szakasza, amit Kínában gyakoroltak az i. e. 2. és az i. e. 3. évezredben (a játék neve cuju volt)". Kínában, az egész nép körében elterjedt kultikus jellegű labdajáték a tsu-küh (rúgni-labda) volt. Közép-Mexikóban az olmékok a tlacstli labdajátékot művelték egy tömör kaucsuklabdával. Az Ókori Róma játéka, a harpastum, egy rögbiféle játék volt, leginkább ez lehet a labdarúgás távoli elődje. A római légiók hódító útjukra magukkal vitték a szőrrel bélelt felfújt hólyagot, a bőrlabdát. A labdajátékok számos variációját játszották a középkori Európában, melynek különböző területein a szabályok nagymértékben eltérőek voltak. 1400 körül Firenzében a calció labdajátékot játszották előírt szabályok mellett, rögzített méretű játéktéren.

A modern szabályok alapjait a 19. század közepén akkor fektették le, amikor különválasztották a rögbit és a futballt.

A magyarországi labdarúgás legelső irodalmi emléke 1879-ből származik. Molnár Lajos a MAC egyik alapítója tesz említést "Athletikai Gyakorlatok" című szakmunkájában. A pesti református főgimnáziumban 1882-ben hozták létre az első szabadtéri játszó társaságot, ahol a diákok örömmel ismerkedtek a "rúgosdi" játékkal is. A magyar labdarúgás következő fontos dátuma 1885. június 16-a volt, ugyanis ekkor alakult meg az egyik legjelentősebb hazai egyesület, az Újpesti Torna Egylet.

A magyar labdarúgás egyik legjelentősebb sikerét 1953. november 25-én könyvelhette el Londonban. A hazai környezetben európai csapattól már 90 éve veretlen angol labdarúgó-válogatottat 6–3-ra győzte le. A találkozó az "évszázad mérkőzése" néven híresült el. Ezt ismét csak ezüstérem követte a 1954-es labdarúgó-világbajnokságon. Ezúttal a döntőben hiába vezetett a magyar csapat már a 9. percben 2–0 arányban, végül az NSZK-é lett a világbajnoki cím. Az 1964-es olimpián ismételten aranyéremmel gazdagodott a csapat. Tokióban Csehszlovákia marad alul 2–1-re a magyar-válogatott ellen. Legutóbb 1996-ban, Atlantában volt jelen olimpiai-válogatott csapatunk.

A játékot 2×45 percig játsszák, ezeket nevezik félidőknek. A nem játékkal töltött időt (például sérülés, csere) a bírók a félidők végén hosszabbítás formájában beszámítják.

A játék célja a gól, vagyis a labdának az ellenfél kapujába való juttatása. A gól akkor szabályos, ha a labda teljes terjedelmével átjutott a gólvonalon. Az a csapat nyeri a mérkőzést, aki a játékidő alatt több gólt ér el. Ha a két csapat góljainak száma megegyezik akkor a meccs döntetlen.

Mindkét csapatban 11 játékos van egyidőben a pályán (amennyiben nincs kiállítás), de lehetőség van a cserére. Hivatalos mérkőzéseken hármat lehet cserélni, barátságos meccseken a két csapat a játékvezetővel egyetértésben megegyezhet a cserelehetőségek számában. Az a játékos, akit edzője lecserélt, már nem térhet vissza a pályára az adott meccsen (kivétel az edzőmérkőzés).

• Pálya: megegyezik azzal a területtel, ahol a játéktér is elhelyezkedik. A pályához különböző létesítmények, területek tartoznak (irodák, öltözők, raktárak, tornaterem, stb.).
• Játéktér: az a hasznos terület, ahol meghatározott szabályok szerint két csapat a játékot játssza.

A játéktér hossza 90-120 méter lehet – két egyenlő méretű térfélre osztva – nemzetközi mérkőzésen ez a méret 100-110 méterre változik. Szélessége 45-90 méter, nemzetközi mérkőzésen 64-75 méter. A népszerűen 16-osnak nevezett bűntető területnek 16,5 méterre kell lennie az alapvonaltól, és a gólvonaltól, – ez a kettő egybeesik – a büntetőpontnak pedig 11 méterre. 9,15 méter az átmérője a kezdőkörnek és a 16-os előtti félkörnek. A kapu előtti tér a gólvonaltól 5,50 méterre végződik. Az alapvonalat, az oldalvonalat, a gólvonalat, a kezdőkört, a 16-os előtti körszeletet, az "öt és felest", valamint a büntetőpontot fehér mészporral jelölik meg.

A kapu belső szélessége pontosan 7,32 méter, belső magassága pedig 2,44 méter. (Ezek a méretek Angliából származnak, ahol a szélesség 8 yard, a magasság pedig 8 láb.) A kapufákat és a felső lécet hálóval is kiegészítik.

A szögletzászlók magassága 1,5 méter. A szögletek negyedkörének átmérője 1 méter. A vonalak és kapufák vastagsága maximum 0,12 méter lehet.

A labda kerülete 68-70 centiméter, a meccs kezdetekor belső nyomása 0,6-1,1 atmoszféra (tengerszinten), súlya 410-450 gramm. Színe nem meghatározó, de a Labdarúgó Szövetség hozhat egyéb rendelkezést. Korábban egyszínű, főleg fehér és barna, a 70-es évektől már alapszíntől elütő színű hatszögekkel borított, vagy egyéb mintával ellátott. A sokféleség miatt már minden nemzetközi hivatalos mérkőzést csak a FIFA által jóváhagyott típusú labdával lehet játszani. Tartaléklabdák nélkül nem szabad mérkőzést elkezdeni. Ezeket az oldalvonal mellett kell elhelyezni.

Egy csapatból maximum tizenegy játékos lehet egyszerre a játéktéren: egy kapus és 10 mezőnyjátékos. Rossz csere esetén – ha többen vannak, mint tizenegyen az egyik csapatban – sárga kártyás figyelmeztetéssel sújtható a vétkező csapat. Hét játékosnál kevesebb egyik csapatban sem lehet a játéktéren. Tehát, ha sérülések, vagy kiállítások miatt az egyik csapatból öt játékos hiányzik, a találkozót le kell fújni. Egy meccs viszont elvileg elkezdhető akkor is, ha valamelyik csapat nem tud játékba küldeni 11 játékost, gyakorlatilag azonban erre csak alacsonyabb osztályokban van példa.

A kapus kézzel is megfoghatja a labdát, de csak a saját 16-osán belül.

Egy mérkőzés 90 percig tart két 45 perces félidőre osztva, köztük egy 15 perces szünettel, amely után térfélcsere következik a két csapat között. A játékvezető a sérülések és ezek ápolása, időhúzások, cserék, egyéb okok miatt (pl. szabadrúgások, 11-es miatt) álló játéknál az elvesztegetett időt a félidők végén beszámítja, hosszabbít. Az elfecsérelt idő beszámítása, annak megállapítása a játékvezető kizárólagos joga.

Gól az, amikor a labda teljes terjedelmével áthalad a kapuvonalon a kapufák és a keresztléc között, és ha azt a gólszerző csapat játékosa nem kézzel vagy karral juttatta a hálóba. A játékvezető kettős sípjellel és középre mutatással érvényesíti a gólt.

A lovaglás egy rendkívül élmény dús sport, amely a test összes izmát megmozgatja, a lelkére hat, és folyamatos koncentrációt igényel.

Az angol mintájú lóversenyzést hazánkban gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós honosította és valósította meg. Mivel a mai, klasszikus lóversenyzés Angliából származik, néhány szó erejéig látogassunk el Epsomba. A versenyek versenye: a Derby. Nem az angol derby, mert ilyet a büszke brit nem ismer, hanem „a” Derby. Ugyanis szerinte Derby csak egy van és azt Epsomban futják. A derbinapon még az angol parlament is felfüggeszti ülését. Az első Derbyt 1780-ban futották. Maga a név onnan származik, hogy 1779-ben a Jockey Club elnöke, Sir Charles Bunbury és Lord Derby elhatározták, hogy versenyt írnak ki hároméves mének és kancák számára. A névadást „fej vagy írás” döntötte el Lord Derbyjavára, így neve halhatatlanná vált.

• Galoppversenyzés

A galopp versenyekben a lovak vágtában futnak a cél felé, nyergükben a zsoké irányításával. Ezeken a versenyeken leginkább angol telivérek futnak, amely kimondottan versenyre kitenyésztett lófajta: 900-3200 méter közötti távon a telivérek nem találnak legyőzőre. Megkülönböztetünk sík és ugró versenyeket, az utóbbinál gátak illetve akadályok nehezítik a célba jutást.

• Ügetőversenyzés

Az ügetőversenyzés nem tekint vissza oly régi időkre, mint a galopp. Erre a versenyfajtára tenyésztették ki az ügetőló fajtát. Hazánkban az 1850-es években rendezték az első versenyeket. A hajtó a kapcsolatot a lóval a szárral és az ostorral tartja, és ügyelnie kell rá, hogy a ló végig ügető jármódban versenyezzen, a lehető leggyorsabban. A hajtó versenykocsiban, sulkyben ül, amely nem lehet több, mint 30 kg.

A Magyar Lovas Szövetség szakágai: díjlovaglás, díjugratás, military (lovastusa), fogathajtás, western reining, távlovaglás, lovastorna. 
A lovassportok között külön színfoltot jelent az Angliában igen elterjedt és a hazánkban is egyre népszerűbb lovaspóló és a még gyerekcipőben járó lovas tájékozódási verseny.  Ezenkívül meg kell említeni az öttusát, melynek része a lovaglás is.

A lovassport a hadviselésben fontos szerepet játszó, a lovaskatona feladataira való kiképzéséből alakult ki. A lovassportokban a lovas teljesítménye a mérvadó, tudásának, a ló engedelmességét és ügyességét kifejlesztő idomítási készségének van döntő szerepe.
Ezzel szemben a lóverseny célja a ló teljesítményének kipróbálása. A közlekedés gyors, kitartó lovakat igényelt, teljesítményüket a lóversenyeken próbálták ki. Ezekből a próbákból alakult ki a galopp- majd később az ügetőverseny.  A pályákon elért eredmények alapján választják ki azokat az egyedeket, kiknek tulajdonságait érdemes továbbörökíteni.

A díjugratást, díjlovaglást, lovastusát (military), fogathajtást, lovastornát, távlovaglást és a western reininget magában foglaló lovassport hazánkban nagy hagyománynak örvend. A lóversenyekkel ellentétben, ahol a lovak gyorsasága, kitartása és a kitűnő teljesítménye az elsődleges szempont, a lovassportok versenyein a lovas felkészültsége, teljesítménye és tudása a mérvadó. Döntő jelentőségű, hogy a lovas az állatot engedelmességre idomítsa és fejlessze ügyességét. Lássuk, melyek is az egyes szakágak története és azok szabályai.

Az egyik leglátványosabb és legismertebb lovassport, a díjugratás gyökerei a vadászlovaglásra és a tereplovaglásra vezethetők vissza. A lóháton kutyafalkával űzött vadászat széleskörű népszerűségnek örvendett Nyugat-Európa arisztokratáinak körében. A 19. században elterjedt úri sport során fontos szempont volt a lovak megfelelő képessége és kiképzése, hiszen a vadászatok alkalmával sokszor kényszerültek a természetes terepakadályok átugrására. Ennek a megfelelő kiképzésnek az igénye hozta létre a díjugrató sportot, amelyet később már versenyek is követtek. Az első magasugró és távolugró lovas versenyt 1868-ben rendezték meg Írországban, a Dublin Horse Show keretében, amelynek célja szintén a vadászlovak kipróbálása volt. A mai modern versenyeken a lovasok különböző, egymástól eltérő magasságú és szélességű akadályokból álló sorozaton ugratnak át. A versenyt természetesen a pályát a legkevesebb verőhibával a szintidőn belül teljesítő lovas nyeri.

A lovassportok közül a ló idomítottsága és engedelmességi készsége a legélesebben a díjlovaglásban mutatkozik meg. Visszatekintve XIV. Lajos korára elmondhatjuk, hogy már az akkori seregbeli kiképzésében sokat adtak arra, hogy a lovak a legkeskenyebb helyen is engedelmesen mozogjanak, forduljanak, nyugodtak maradjanak, ugyanakkor ne veszítsenek robbanékonyságukból sem. Ebben az igen magas követelményű egyéni sportágban a ló és lovas tulajdonképpen az egymásközti tökéletes harmóniát és összhangot mutatja be a porondon. A nemzetközileg előírt díjlovagló négyszögben a ló a kiképzési fokának megfelelő, meghatározott feladatokat kap, amelyeknek végrehajtását egytől tízig növekvő pontokkal értékelik a bírák. A pontszámok összesítés után alakul ki a  versenyzők végleges pontszáma és ezáltal a verseny sorrendje.

A lovastusa, azaz a military a katonaság által tesztelés céljából szervezett tereplovaglásból ered. A lovassportok királynőjeként számon tartott lovastusa a mai napig a legnehezebb lovas szakágnak tekinthető. A military elnevezés az 1905-ös brüsszeli Military International verseny nevéből származik, amely a sportág első versenye volt. A háromnapos, összetett rendezvény három részből állt. A díjlovagló gyakorlat mellett a katonai versenyzőknek egy lovast és lovat egyaránt kimerítő tereplovagláson, majd végül egy díjugrató versenyen kellett bizonyítaniuk. A díjlovaglás és díjugratás mellett 1912-től olimpiai sportágnak számító militaryben a második világháború óta civilek is versenyezhetnek.

A legrégebbi múltra visszatekintő sportok egyike a fogathajtás, hiszen már az ókori görög Olimpiák versenyszámai között is szerepelt. A modern fogathajtó versenyek, amelyek három versenyszámból állnak, szervezett sportként alig egy évszázada léteznek. Hivatalos sportággá csupán 1970-ben vált a fogathajtás, míg az első hivatalos Európa Bajnokságot 1971-ben rendezték Budapesten. A fogathajtás szabályai szerint a díj-, marton- és akadályhajtásból álló versenyszámokban a hibapontok végösszege adja a végső sorrendet. A bajnokot az összetett eredmények alapján hirdetik ki.

Az akrobatikus elemekkel tarkított lovastorna története szintén a katonaságig vezethető vissza, hiszen a katonák lovas kiképzésében nagy szerepe volt az ügyességet fejlesztő kötelező gyakorlatoknak és egyensúlyérzéknek. A modern lovastorna, azaz "voltizsálás" (a francia voltige szóból ered, amelynek jelentése röpködni) gyakorlatait a versenyzők lépésben, ügetésben és vágtában mutatják be. A felkészítés folyamán a voltizsálók valamennyi jármódban megtanulják a gyakorlatokat. A leginkább a gyerekek körében népszerű sportágban a feladatokat a ló hátán, fel- és leugrásoknál közvetlenül a ló teste mellett hajtják végre. A voltizsálás a versenyeken bemutatásra kerülő kötelező és szabadon választott gyakorlatok mellett alapgyakorlatokból áll. A lovastornán, amely hazánkban 1985 óta létezik hivatalos sportként, csapatban, párosban és egyénileg is indulhatnak a versenyzők.

A fogathajtás mellett a távlovaglás tekinthető rangidősnek a lovassportok szakágai között. Az Ausztráliában és az Egyesült Államokban különösen népszerű sportágnak három kategóriája van, így a versenyeket a rövid-, közép- és főtávon rendezik, 60, 90 és 120 vagy 160 kilométeren. A távlovaglásban alapkövetelmény a ló és a lovas kiváló erőnléte. Magyarországon egy idényben öt alkalommal rendeznek magyar bajnoki futamokat távlovaglásban, amelyet a Nemzetközi Lovas Szövetség 1980-ban nyilvánított hivatalos szakággá. Bajnokot az öt bajnoki futam eredményeinek összesítése alapján avatnak.

A wester reining lovaglás, vagy ahogyan másképpen nevezik western díjlovaglás, az egyik legdinamikusabb lovas sportág. Az Amerikából indult lovas szenvedély Európában is egyre közkedveltebb. Az igazi "ranch" hangulatot árasztó reininget 2000-ben a Nemzetközi Lovas Szövetség felvette a már meglévő hat szakága mellé, ráadásul 2012-re már hivatalos versenyszáma lesz az olimpiának is. Elsődleges szempont a sportág versenyein a ló megfelelő irányítása, minden mozdulatának kordában tartása. A lovasnak való engedelmesség mellett az arénában pont jár a gyorsaságért, stílusért, koncentrációs képességért, könnyedségért.

A BVSC uszoda műugró létesítménye 1956 nyarára elkészült és így már két komoly létesítménnyel bír a sportág. Itt készül fel a Melburne-i Olimpiára Sihák Ferenc és Gerlach József, valamint itt edzett a BVSC műugró szakosztályának nagy létszámú versenyzője.
1958-ban Budapest rendezi a IX. Úszó, Műugró és Vizilabda Európa Bajnokságot. Ezen az EB-n Újvári László személyében 3 méteres műugrásban bajnokságot nyertünk, Márton Jenő toronyugrásban lett bronzérmes.
A hatvanas évek elején a kilenc budapesti egyesületet négy edző irányította. Debrecenben, Szegeden vasutas klubok voltak, Gyulán a Helyipari Sportkör működtetett műugró szakosztályt.

1993-tól napjainkig sok kis egyesület alakul. 1997-től a szolnoki Repülőtiszti Főiskolán műugró létesítmény és természetesen szakosztály is működik Dunay Pál többszörös magyar műugró bajnok őrnagy, és az MHSZ közreműködésével. A szolnoki uszodában már háromszor rendeztünk nemzetközi versenyt, Olimpiai Reménységek Versenyét a fiatal ugróknak.

Terepezés (cross-country vagy XC, CC)

Klasszikus terepverseny, mindenki által ismert, átlagosnak mondható felépítésű kerékpárokkal.

Hagyományos XC
Az "igazi" terepverseny, az UCI szabályzat szerint legalább 6 kilométeres, minden időben végig kerékpározható, lejtőkkel, emelkedőkkel, különféle jellegű utakon és talajviszonyok között kijelölt változatos pályával, amelyen kortól, nemtől és "profizmustól"- hazánkban hobby, haladó és elit kategóriák léteznek- függően különböző számú kört teljesítenek a versenyzők. Olimpiai szám.

Ponttól - pontig (point to point vagy PP)
Legalább 25 kilométeres távon folyó hosszú távú terepverseny, általában a rajt és a cél máshol helyezkedik el, de azonos kezdő és végpont is engedélyezett.

Rövid távú XC (short-course vagy SC)
Az XC versenyek változatosabbá tételére létrehozott, legfeljebb 6 kilométeres, viszonylag könnyű terepen vezetett verseny, amelynek lényege a rövid táv, a tömegjelenetek és a nagy sebesség miatti látványosság.

Kitartási verseny (enduro vagy EN)
Több napig tartó, változatos képességeket igénylő rendezvény, ahol sokféle versenyt tartanak (szerelés, gyorsasági, szlalom stb.) a rendezők kreatív ötletei alapján.

 Lejtőzés (downhill vagy DH)

Mint a neve mutatja, e sport lényege az, hogy ki tud gyorsabban lezúdulni a hegyoldalon. A pályák sokszor igen nehéz, sziklás-köves terepen vezetnek és a versenyzők nagyon nagy sebességet, akár 90-100 km/óra körüli tempót is elérhetnek. A kerékpárok és a felszerelések inkább a motocrosshoz, mint a biciklizéshez hasonlítanak. Hosszú rugóutú első-hátsó csillapítást, nagyon masszív vázakat, alkatrészeket használnak, a versenyzők teljes fejet beborító bukósisakot, a test védelmét szolgáló betétekkel ellátott zárt ruházatot viselnek. Az UCI szerint az ideális pálya nagy technikai tudást igénylő, hossza 1,5-3,5 km, változatos viszonyok között, végig lefelé vezet.

Hegymászás (hillclimb vagy HC)
Az előbbi ellentéte, szinte csak felfelé vezető pályán tartott verseny (az ajánlás szerint legalább 80% legyen felfelé).

Triál (observed trials vagy OT)
Ügyességi verseny, különféle akadályokon kell meghatározott sorrendben és útvonalon végigmenni, amelyek igazán extrémek is lehetnek. A végrehajtás közben elkövetett hibákat (lábletevés stb.) pontozzák, a legkevesebb pontot összegyűjtő versenyző nyer. Létezik 26" és 20" kerékméretű bringákkal tartott verseny.

 Duál (dual vagy DL) Két versenyző nagyrészt lejtő, ugratókkal, kanyarokkal és egyéb nehezítésekkel megtűzdelt, a szabályzat szerint 30-60 másodperc alatt teljesíthető pályán egymás ellen küzd, kieséses rendszerben. A kerékpárok a nagy igénybevétel (ugratások, ütközések, nagy sebesség) miatt erős felépítésűek, a könnyebb irányíthatóság miatt viszonylag kisméretűek, valahol félúton az XC és a DH masinák között helyezkednek el.

 A lisszaboni UCI közgyűlés egyik döntése alapján, 2002-től a Világbajnokságon illetve a Világkupa futamokon a "Dual" versenyszámot a "4-CROSS" váltja fel. A versenyen az eddigi kettő helyett négy (!) bringás tartózkodik egyszerre a pályán.

Kettős szlalom (dual slalom vagy DS)
Az előzőhöz hasonló, de két párhuzamos pályán megtartott verseny, ahol az időeredmény számít.

Többrészes verseny (stage race vagy SR)
Több (a szabályzat szerint 3-tól 8) napig tartó, sokféle versenyből álló sorozat, amelyben az egyes számokban elért időeredmény, vagy pont összesítése alapján dőlnek el a helyezések. Az eddigi típusok majdnem mindegyike szerepel benne. A következő számokból áll a műsor: bevezetés (2-5 km), csapat időfutam (5-20 km), egyéni időfutam (5-20 km), kritérium (15-30 km), pályaverseny (50-90 perc, részben aszfalton), cross-country (1,5-2,5 óra) point to point (1,5-3 óra), hillclimb, downhill.

Az ökölvívás egy sportág, a legrégebbi olimpiai küzdősportok egyike.

Az első nemzeti bajnokságot 1880-ban az Angol Amatőr Ökölvívó Szövetség (Amateur Boxing Association of England) rendezte mindössze 4 kategóriában. A súlycsoportokat angol hagyományos súlymértékben fontban és stoneban (14 font) adták meg.

• Pehelysúly 57 kg (9 stone),
• Könnyűsúly 63.5 kg (10 stone),
• Középsúly 71 kg (11 stone, 4 font) ,
• Nehézsúly 79.4 kg (12 stone, 7 font) felett

1884-ben jött létre az ötödik:

• Harmatsúly 52kg

1920-ban hozzáadódott még három:

• Légsúly 51kg (8 stone),
• Váltósúly 69kg (11 stone),
• Félnehézsúly 79.4 kg(175 font).

Így alakult ki a klasszikus 8 súlycsoport.

A mérkőzéseket szorítóban rendezik. A szorító négyzet alakú, amelyet négy, megfelelően a talajhoz rögzített oszlopon kifeszített kötélsor határol. A kötélsorok által határolt terület 4,90 X 4,90 m-nél kisebb, illetve 6,10 X 6,10 m-nél nagyobb nem lehet. A szorító talaj át nemezlappal és arra helyezett ponyvával kell borítani.

A kesztyűk súlya 228 grammnál (8 uncia) könnyebb nem lehet. Mindkét kézre bandázst kell tekerni , mely nem lehet hosszabb 2.5 méternél és szélessége az 5.7 cm-t nem haladhatja meg. Ütni csakis a kesztyű elülső, párnázott részével szabad. Ez az ún. ütőfelület.

Az olimpiákon, világbajnokságokon vagy Kontinentális Bajnokságokon, vagy tornákon 4x2 perces menetek vannak. A pekingi olimpia után helyreáll az 1996-ig létezett rend, a felnőtt férfi mérkőzések játékideje háromszor háromra módosul. Külön megegyezés alapján tarthatók 3x3 perces, 4x3 perces vagy 6x2 perces menetek is. Minden esetben a menetek között 1 perces szünetet kell tartani. A küzdelem megállítása intés; öltözet, felszerelés igazítása vagy egyéb más okból nem számít bele a kettő percbe.

A mérkőzés végén azt az ökölvívót hirdetik győztesnek, akit a pontozóbírók többsége győztesként hozott ki.

Az öttusa összetett küzdősport, mely öt sportágból (lovaglásból, vívásból, lövészetből, úszásból és terepfutásból) áll össze. Modern pentatlonnak is nevezik. A versenyek lebonyolítása lehet egyéni, csapat vagy váltóverseny jellegű.

Az újkori olimpia felújítója, Pierre de Coubertin báró javaslatára elevenítették fel az ókori ötös viadalt a modern kor követelményeinek megfelelően. Az öttusa először az 1912-es stockholmi olimpián szerepelt. Csapatversenyeket 1952-től 1992-ig rendeztek.

A rész sportágak sorrendje

• lövészet: 4,5 mm-es kaliberű légpisztollyal 20 lövés,
• vívás: párbajtőrvívás elektronikus találatjelzéssel, 1 tusra,
• úszás: 200 méteres táv teljesítése tetszőleges úszásnemben,
• lovaglás: egyes, kettes illetve hármas akadályokból álló díjugratás,
• futás: 3 000 méteres terepfutás.

Az öttusát az ókori olimpiák pentatlonja ihlette. Egy összetett, a fizikai és a technikai sportágak sajátosságait egyesítő új sport megalkotása volt a cél, amelyhez mesét is fűztek: Egy katonai futár fontos küldetésre indul, egy levelet kell eljuttatnia a folyó túloldalán elhelyezkedő szövetségeseknek. Lovon indul útnak, de az ellenség felfedezi, ezért karddal majd pisztollyal kell utat vágnia a harcmezőn. A lovát az ellenség kilövi, ezért úszva kel át a folyón végül futva juttatja el az üzenetet a címzettnek.

Magyarországon az első versenyt 1927. április 21-29. között Budapesten rendezték meg. A vívást a Ludovika Akadémia vívótermében, a pisztolylövést a Szemere-lőtéren,az úszást a Császár-fürdőben, a lovaglást a Nagyrákosi gyakorlótéren, a futást pedig a Ludovika Akadémia gyakorlóterén rendezték meg. Az első helyezett Filótás Tivadar lett, aki - ebben a sportágban - egyben az első magyar olimpiai résztvevő volt 1928-ban Amszterdamban. A sportágat 1945-ig kizárólag honvédtisztek űzték. Budapesten az első nemzetközi versenyt 1935-ben rendezték meg. (Ez nem hivatalos Európa bajnokság volt.)

A II. világháború előtt az Olimpiai Magyar Nemzeti Bizottság irányította a sportágat, mely 1941-ben alakult meg. A Magyar Öttusa Szövetség 1947-ben jött létre. Az első hivatalos magyar bajnokságot 1946-ban rendezték meg. Az első bajnok Karácson László lett. Az ugyanakkor megrendezett csapatbajnokságot a Csepel S.C. nyerte meg.

A pályakerékpárosoknál bonyolítják a legtöbb számot, tizenkettőt. Öt férfi egyéni és három férfi csapat aranyat, valamint négy női egyéni aranyat osztanak ki. A számok: férfiak - repülőverseny, időfutam, üldözőverseny, csapat üldözőverseny, pontverseny, keirin, madison, sprint csapatverseny;nők - repülőverseny, időfutam, üldözőverseny, pontverseny.

Férfi versenyszámok

1 km-es időfutam: A versenyzők rögzített álló helyzetből startolnak, egyesével. Négy kört tesznek meg az olimpiai verseny során. Egyetlen futamot rendeznek, az idők rangsorolnak, a leggyorsabb a győztes.

Repülőverseny (Sprint): A versenyzők ebben a számban repülőrajttal indulnak. A klasszikus sprintszámban a versenyzők egymás figyelve taktikáznak, egészen az utolsó kétszáz méterig, amelynek idejét már mérik. Először a leggyorsabb tizennyolc sorrendjét határozzák meg, ők automatikusan a legjobb harminckettő közé lépnek. A repülőversenyek negyeddöntőjétől párosával állnak rajthoz a kerekesek (két futamban küzdenek, ha ezek nem hoznak döntést, akkor harmadikat is rendeznek), innen egyenes kieséses rendszerben küzdenek a helyekért - de van vigaszág is -, a döntő kétfős. A negyeddöntők vesztesei az 5-8. helyet is eldöntik maguk között.

Egyéni üldözőverseny: Ebben a számban egyszerre küzdenek a pályán a versenyzők, de nem egymás mellől indulnak, hanem félpályányi különbséggel és négy kilométert tesznek meg. Az előfutamok során alakul ki a legjobb nyolc mezőnye, akik négy párban küzdenek tovább. A négyes döntőben kialakult sorrend nem a végeredményt jelenti, hanem a két legjobb jut a döntőbe, a harmadik és a negyedik a bronzért küzd.

Pontverseny: A gyorsaság mellett a taktikái a főszerep, itt az időeredmény mellett a részeredmények is számítanak. Az negyven kilométeres versenyben a boly lekörözésért, a tíz körönkénti sprintekért is pontok járnak; előbbi húsz pontot ér, utóbbi a győztesnek ötöt, a többieknek 3,2, illetve egy pontot. Egyetlen futamban dől el az aranyérem sorsa.

Madison (csapatverseny): Az ötven kilométeres (kétszáz körből álló) verseny során kétfős csapatok versengenek egymással. Itt is a pontok játszanak szerepet, a húszkörönkénti sprinteket pontozzák, de a teljes csapat által megtett köröket is figyelembe veszik. Pontegyenlőség esetén a megnyert sprintek száma dönt. A sprintnyerés öt pontot, a többi helyezés itt is 3,2, illetve egy pontot ér.

Csapat üldözőverseny: a négy versenyzőből álló egységek az egyénihez hasonlóan félpályás különbséggel rajtolnak. Győztest akkor hirdetnek, ha az egyik csapat beéri a másikat, ha ez nem történik meg, akkor a jobb idő dönt. A csapat eredményét a harmadik beérkező ideje jelenti. A selejtezőkörben az egységek ellenfelek nélkül versenyeznek, így jutnak el a legjobb nyolcig, ahol egyenes kieséses rendszerben küzdenek. A négyes döntőbe jutnak a győztesek, innen a két legjobb időt futó csapat jut a döntőbe.

Sprint csapatverseny: A csapat üldözőversenyben két háromfős együttes szerepel egyszerre a pályán, három kört tesznek meg, és mindegyik kerekesnek kell egy-egy körön keresztül kell vezetnie csapatát. A selejtezők időeredménye alapján alakul ki a legjobb nyolc mezőnye, ahonnan kieséses rendszerben jutnak a négyes döntőbe a csapatok, innen a két legjobb időt futó csapat jut a döntőbe.

Keirin: Látványos szám, mert a kerekesek motoros felvezetéssel tesznek meg néhány kört. A motor sebessége óránkénti 30 kilométerről gyorsul fokozatosan ötvenre, majd 600-700 méterrel a cél előtt elhagyja a versenyzőket. A selejtező után huszonegy versenyző folytatja, három hetes csoportban, ahonnan az első négy-négy jut tovább a második körbe, ahol kétszer hatos mezőny küzd majd. Az első három helyezettek a döntőbe jutnak, a többiek a 7-12. helyért versenyeznek.

Női versenyszámok

500 méteres időfutam: A versenyzők rögzített álló helyzetből startolnak, egyesével. Két kört tesznek meg az olimpiai verseny során. Egyetlen futamot rendeznek, az idők rangsorolnak, a leggyorsabb a győztes.

Repülőverseny (Sprint): A versenyzők ebben a számban repülőrajttal indulnak. A klasszikus sprintszámban a versenyzők egymás figyelve taktikáznak, egészen az utolsó kétszáz méterig, amelynek idejét már mérik. Először a leggyorsabb tizenkettő sorrendjét határozzák meg, ők automatikusan a nyolcaddöntőbe jutnak. A repülőversenyek negyeddöntőjétől párosával állnak rajthoz a kerekesek (két futamban küzdenek, ha ezek nem hoznak döntést, akkor harmadikat is rendeznek), innen egyenes kieséses rendszerben küzdenek a helyekért - de van vigaszág is -, a döntő kétfős. A negyeddöntők vesztesei az 5-8. helyet is eldöntik maguk között.

Egyéni üldözőverseny: Ebben a számban egyszerre küzdenek a pályán a versenyzők, de nem egymás mellől indulnak, hanem félpályányi különbséggel és három kilométert tesznek meg. Győztest hirdetnek, ha az egyik versenyző befogja a másikat, vagy ha ez nem történik meg, az időeredmény alapján. Az előfutamok során alakul ki a legjobb nyolc mezőnye, akik négy párban küzdenek tovább. A négyes döntőben kialakult sorrend nem a végeredményt jelenti, hanem a két legjobb jut a döntőbe, a harmadik és a negyedik a bronzért küzd.

Pontverseny: A gyorsaság mellett a taktikái a főszerep, itt az időeredmény mellett a részeredmények számítanak. A huszonöt kilométeres versenyben a boly lekörözésért, a tízkörönkénti sprintekért is pontok járnak; előbbi húsz pontot ér, utóbbi a győztesnek ötöt, a többieknek 3,2, illetve egy pontot. Egyetlen futamban dől el az aranyérem sorsa.

A Nemzeti Tornaszövetség meghatározása szerint, a csarnok belmagasságának minimum 8 méternek kell lennie. A padló 13 x 13 méter nagyságú, melyet körülölel egy méteres szélességű biztonsági szőnyegkeret. A rugalmas, ugyanakkor stabil talaj képes ellenállni azoknak az energiáknak, melyeket a hirtelen és intenzíven tett mozdulatok gerjesztenek.
Minden gyakorlatot zene kísér. A zenének és a tornásznak egységet kell alkotniuk, kerülvén a spontán zenei aláfestést.

A kötél általában kenderből vagy más szintetikus anyagból készül. Hosszúsága arányos a tornász magasságával. 
A technikai gyakorlatokat lehet laza, illetve feszes kötéllel végezni, egy vagy két kézzel. A kötélnek  csomó van a végén.
A tornász és a kötél kapcsolata talán a leglobbanékonyabb, a többi kéziszerhez képest. A kötél gyakran olyan, mint egy kígyó, aki megtámadja, megragadja és körülöleli a tornászt. De a végén -  lobbanékonysággal, agilitással és egy kis eleganciával fűszerezve –  a tornász mindig legyőzi az ”ellenfelet”.

A karika, mely mindig fából, vagy műanyagból készül, belső átmérője 80 cm-től - 90 cm-ig terjed, súlya minimum 300 gramm. Ez általában egy merev és nem hajlítható tárgy.
A karika körülölel egy űrt. Ezt az űrt használják ki a tornászok, kik együtt mozognak a kör alakú formával. A karika használata nemcsak a jó fogást, hanem kiváló mozgás koordinációt is igényel. Kihasználva a karika alakját gurulhatunk, átbújhatunk, gördülhetünk, de akár át is sétálhatunk rajta.

A labda gumiból vagy műanyagból készülhet, az átmérője 18 cm-től - 20 cm-ig terjed, súlya minimum 400 gramm. Az egyetlen eszköz melyet nem kell ”megmarkolni ”. Éppen ebben rejlik az finomsága, a test és a labda között tökéletes harmónia alakul ki. Látványos feldobásokkal ill. elkapásokkal lehet a gyakorlatot dinamikussá tenni.

A buzogányok fából vagy műanyagból készülnek, hosszúságuk 40 cm-től - 50 cm-ig terjednek, súlyuk darabonként 150 gramm. A tornász úgy használja a buzogányokat, hogy gyakorlat közben átgördülhet, átgurulhat  rajtuk és képes lehet minden egyéb asszimetrikus alakzat kialakítására, kombinálva a tornában nem megszokott elemekkel. A buzogánnyal végrehajtott gyakorlathoz rendkívül jó ritmusérzék, maximális koordináció és óramű pontosságú precizitás szükséges. A buzogányok különösen alkalmasak a mindkét kézzel egyformán ügyes tornászoknak.

(szalag) A pálca / melynek átmérője 1 cm, hosszúsága 50 cm-től 60 cm-ig terjed / általában fából, bambusznádból, műanyagból illetve üvegszálból készül. A szalag rész általában szaténból  készül.  A súlya maximum 35 gramm, szélessége 4-6 cm közötti és nem lehet 6 méternél hosszabb. 
A szalag hosszú és könnyed, melyet minden irányba eldobhatunk. Mindenféle rajzot megjeleníthetünk vele. Átrepítve a szőnyeg felett, mindenfajta alakzatot, ötletet megvalósíthatunk vele. A különböző méretű alakzatokat készíthetünk a ritmusok váltásával. Kígyókat, spirálokat,... stb. láthatunk a szalag feldobásából és ” reptetéséből ”.

A röplabda egy olimpiai sportág, amelyet két, egymástól egy magas hálóval elválasztott csapat játszik egy labdával, amit főleg kézzel és karral (ritkábban más testrészekkel) érintve tartanak mozgásban a pálya légterében. Mindkét csapat háromszor érintheti meg a labdát (ebből a szempontból a sáncérintés nem számít), mielőtt átadja azt a másik térfélre. Pontot a következő helyzetek érnek: ha a labda földet ér az ellenfél térfelén, ha valamelyik csapat a vonalon kívülre üti a labdát, ha az ellenfél hibázik (büntetésben részesül), vagy ha a labda fennakad a hálón.

A röplabda igen aktív sport, különösen alkalmas rugalmas, gyors feladatok gyakorlására. Fejleszti a szem- kéz-koordinációt és az önuralmat is (ami ahhoz szükséges, hogy ne térjünk ki a felénk közeledő tárgyak (ez esetben a labda) útjából.

1895. február 9-én a massachusettsi Holyoke városában egy testnevelési igazgató, William G. Morgan megalkotott egy új szabadidős játékot Mintonette néven, felhasználva a tenisz és a kézilabda egyes elemeit is. Ezt főleg teremben lehetett játszani, korlátlan számú résztvevővel, és eredetileg a YMCA (Fiatal Katolikus Férfiak Szövetsége) korosabb, de mégis atletikus beállítottságú tagjainak tervezték a túlságosan is erőszakosnak tartott kosárlabda helyett (ami egyébként mindössze négy évvel korábban és 16 kilométerrel arrébb alakult ki, a szomszédos Springfieldben). A Mintonette végül röplabda néven terjedt el, beltéri és szabadtéri változatban egyaránt.

A springfieldi YMCA-ban játszott első, 1896-os bemutatómeccsen az egyik néző, bizonyos Alfred Halstead-et megihlette a játék „röpködő természete” – tőle ered a röplabda név. Ezt követően a springfieldi YMCA kissé módosította a játék szabályait, majd elküldte azt a többi YMCA-nek is országszerte.

1947-ben alakult meg a Federation Internationale de Volleyball (FIVB), a röplabdajátékokat megszervező nemzetközi egyesület. 1949-ben bonyolították le az első férfi-, majd 1952-ben az első női bajnokságot. 1964-ben bekerült az olimpiai játékok sportágai közé, aminek azóta is részét képezi.

A pálya mérete 9m x 18m. Egy háló két részre osztja, aminek teteje férfiaknál 2.43, nőknél 2.24 méter magasan van, de ez változhat a kezdők és a veterán játékosok számára. A hálóval párhuzamosan, attól 3 méterre mindkét térfélen van egy vonal. Ez a támadóvonal.

Ha egy csapat elnyerte a szerválás jogát, akkor forgás következik. A csapat tagjai az óramutató járása szerinti irányban forognak:

A labda bőrből vagy műbőrből készült. Az FIVB szabályai szerint körmérete 65–67 cm, súlya 260–280 g, és a labda belsejében uralkodó nyomás 0.30–0.325 kg/cm2.

A csapatok hat játékosból állnak. Érmefeldobással választják ki, hogy melyik csapat kezd. A szerváló csapat játékosa a levegőbe dobja a labdát, és megpróbálja úgy megütni, hogy az ellenfél területén landoljon. Az ellenfél játékosai legfeljebb háromszor érintkezhetnek a labdával, mielőtt visszajuttatják a másik oldalra... A labda birtokában levő csapat a támadó fél.

Így folytatódik a játék, amíg a labda le nem esik, be nem akad a hálóba, vagy valaki nem hibázik vagy szabálytalankodik.

Ha a labda leesik valamelyik térfélen, az ellenfél pontot kap. Ha az egyik csapat hibázik, vagy szabálytalanság történik, akkor a nem hibázó vagy szabálytalankodó csapat pontot kap.

A játékot játszhatják 15, 21, 25 vagy 30 pontig.

Akár a hawaii tengerparton, akár a kaliforniai Santa Monica homokján kezdték el játszani a strandröplabdát, nevétől nem elválasztható a sajátos feeling: lejössz a partra, és kellemesen eltöltöd az időt. Ha kedved van, beszállsz játszani, ha nincs, megiszol egy italt. 1920 táján már e filozófia alapján tömegek röplabdáztak a partokon, többnyire három-négy fős csapatokban, s 1927-ben Európában is üdvözölhettük a beach volleyt. Igaz, a hódítást a francia partokon a nudista mozgalom keretében kezdte, de néhány éven belül megérkezett a felöltözött változat is, immár páros felállásban. Mindezekből egyenesen következik, hogy a strandröplabda nem a teremsport késői változata, a kiöregedett röpisek szórakozása! A homokon játszott változat magas szintű technikai tudást és erőnlétet követel.

A páros egyikének sem lehet gyenge pontja, hiszen nincsenek társak, akik segíthetnének. Mai formájában 1947-ben rendezték az első hivatalos bajnokságot a kaliforniai State Beachben. Az igazi őrület azonban 1951-ben kezdődött: Kalifornia öt strandján rendeztek körversenyeket, ahol a hivatalos programok között szépségversenyt és más szórakoztató programokat is szerveztek. A fejlődés szinte mindent elsöpört: 1974-ben San Diego bajnokságán 250 néző előtt 1500 dollárért küzdöttek a párosok, míg két évvel később, az első világbajnokságon már harmincezer néző izgulta végig a döntőt, s a pénzdíj is 5000 dollárra nőtt. Egyre több szponzor csatlakozott a sportághoz, ám az igazi elismerést, az abszolút győzelmet 1993 hozta meg a sportágnak: Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke Monte-Carlóban bejelentette: a strandröplabdát felvették az olimpia hivatalos programjába. Atlantában 24 férfi és 16 női páros mérkőzhetett az ötkarikás érmekért.
A sportág olimpiai eredményei jelentősen eltérnek a két nemnél: amíg a férfiaknál amerikai fölény tapasztalható, addig a női versenyeket a brazilok és ausztrálok uralják

Magyarországon 1988-ban rendeztek először jegyzett versenyt Tatabányán, az Oázis strandon. A szövetség akkori főtitkára, Sinka László (ma a kézilabda szövetség főtitkára) felkérésére 1989. nyarán alakult meg és 1993-ig működött az első strandröplabda bizottság Rózsa László vezetésével. E grémium tagja volt Kovács Gábor, Zoufal Nándor, Szakál Lajos,Mester Emil és Péntek Sándor. E szervezet vezetésével  indult el az első pénzdíjas Grand Prix rendszerű országos bajnokság 1990-ben. A bizottság bekérte az FIVB-től a strandröplabdára vonatkozó szabályokat és előírásokat, melyek segítségével elkészítették a magyar versenyrendszer szabályozását. 

Pálya mérete: 8 x 16 méter  +  kifutó (3,5-5m)Háló magassága: férfi 243 cm,  női  224 cm  A pályán 2-2 játékos játszik egymás ellen. A mérkőzések 2 nyert játszmára 21 pontig (a 3., döntő játszma 15 pontig), 2 pont különbséggel tartanak. (FIVB szabály, szabadidős és tömegsport versenyeken ettől el lehet térni.) Minden labdamenet pontot ér! A csapatok minden 7 pont után térfelet cserélnek. (a döntő játszmában 5 pontonként)Térfélcsere idején nincs szünet, a csapatoknak késlekedés nélkül kell átmenniük a másik térfélre. Játszmánként a csapatoknak 1 pihenőidő kérésre van lehetőségük. (1 x 30 mp)

A játékosok egy csapaton belül a jegyzőkönyvben meghatározott sorrendben nyitnak. A nyitást követően nincs meghatározott helyük a pályán, tehát bárki feladhat, üthet és sáncolhat. Nyitásnál csak egyszer lehet feldobni a labdát, több kísérlet nincs. A három érintés nem kötelező, a nyitásfogadást egyből is át lehet tenni az ellentérfélre. A sánc önálló érintésnek számít (utána a csapatnak már csak 2 érintése lehet).  Amennyiben a háló fölött egyszerre ér az ellenfél két játékosa a labdához, annak a csapatnak ahová a labda érkezik, még 3 érintésre van joga. Amennyiben a két játékos egyszerre érinti a labdát a háló fölött, akkor a "tartott labda" nem számít szabálytalanságnak.

A pályán nincs támadóvonal (három méteres vonal). A játékosok saját térfelükön bárhonnan mehetnek ütni vagy sáncolni. A pályán nincs középvonal. A játékosok átmehetnek az ellenfél területére, pályájára és/vagy szabad zónájába, de csak abban az esetben, ha az ellenfél játékát azzal nem akadályozzák. A labdát a test bármely részével lehet érinteni. Tilos hozzáérni a hálóhoz, vagy az antennához, kivételt jelent, ha valaki a hajával véletlenül megérinti. A "tip" érintés  (egykezes, újbeggyel történő ejtés) nem megengedett. Csak ököllel vagy nyitott tenyérrel jó az ejtés.

A Softball a baseball női változata, szabályaiban szinte semmilyen eltérés nincs. A különbség annyi, hogy nagyobb, és valamivel puhább labdával játsszák, és kisebb a pálya mérete. Nyugat Európában és Amerikában van koedukált és férfi változata is.

Két fajta softballt játszanak. Van a fast pitch, illetve a slow pitch. Mint ahogy nevéből is következik, az ütőnek dobott labda gyorsasága (illetve pár szabály) a különbség a két változat között. A slow pitchnél a labda röppályája el kell hogy érje az ütő fejmagasságát. Tehát egy nagy ívű, viszonylag gyenge dobással, ejtéssel kell a labdát eljuttatni az ütőnek. A fast pitchnél nincs ilyen megkötés.

A sport hazájának Amerikát tekintik, csakúgy, mint a baseball esetében.

A sportlövészet lőfegyverekkel űzött sport.

Olimpiai sportág is, egyetlen kihívás benne a pontosság. Többféle fegyver is használható benne, kis és nagykaliberű pisztoly, kiskaliberű puska. A pisztollyal űzött sportok közül ebben kell a legnagyobb pontosságot elérnie a lövőknek.

Magyarországon csupán néhány éves múltra tekintő lövészeti ágak, kettős kihívás elé állítják a lövőket: nem elég pontosan lőni, arra is szükség van, hogy gyorsan lőjenek. Az győz, aki a leggyorsabban eltalálja az 5 célt (mellélövés esetén rá lehet lőni többet is a célra, de azzal megy az idő).

• IDPA, Steel-challenge, Rapid shooting,
• Preciziós lövészet ,
• Elöltöltős lövészet és Cowboy Action Shooting [,
• Sörétes skeet és trap (legismertebb sportoló: Igaly Diana olimpiai bajnok),
• Pontlövészet

Steel challenge esetén változó méretű (Köralak esetén 8, 10, és 12 inch átmérőjű, négyszögletes alak esetén 18x24 inch, a vastagság legalább 10mm), 7-20 m távolságra elhelyezett fém célra történik a lövészet pisztollyal vagy pisztoly kaliberű puskával.

A Rapid shooting hasonló, de nem fém célokra történik a lövés, hanem pisztoly és puska esetén papír célokra, sörétes puskánál pedig agyaggalambra (ez is egy helyben áll).

A Steel Challenghez hasonlít, azonban itt nem a mért idő számít, hanem a kettesével megmérkőző lövők közül a gyorsabb jut tovább. Nagyon látványos sport

IDPA Hazánkban nagyon fiatal sport (a rendőrség csak 2006-tól fogadja el a benne elért minősítéseket). Az előzőeknél összetettebb, mivel tripla kihívás: pontosan, gyorsan, biztonságosan kell lőni.

Természetesen a pontlövészetben és a Steel Challenge-ben az a legfontosabb, hogy mindenki biztonságosan kezelje a fegyvert. De egyhelyben állva nem kihívás biztonságosan tevékenykedni. Az IDPA azonban sokkal érdekesebb sport, mint az előzőek, ebben változatos és életszerű pályák vannak, ahol különböző testhelyzetekből (pl. fedezék mellett, fedezék felett, lehajolva ablakon át), különböző fegyverfogásokkal (általában két kézzel, néha egy, néha gyenge (bal) kézzel) kell lőni, a fegyverrel mozogni kell (pl. csak több ablakból látható az összes cél). Az IDPA versenyek tökéletesen biztonságosak, de ez csak úgy érhető el, hogy a szabálytalanul játszó versenyzőket kizárják, így a kezdő lövők is gyorsan rákényszerülnek a maximális fegyverbiztonságra.

Itt is az győz, aki a leggyorsabb, a pontatlan találatokért időbüntetés jár.

IPSC Látszólag régebbi sport, mint az IDPA, de az alapítók (2006-ban elhunyt Jeff Cooper mindkét sport alapító tagja) szerint az IPSC a kezdeti "praktikus" hozzáállástól eltávolodva nagyon elment a versenysport irányába.

A pontozás itt a legbonyolultabb, a lövésekkel elért pontszámot elosztják a lövésekkel eltöltött idővel, akinek a legnagyobb az így kapott száma, az a győztes (kicsit leegyszerűsítve).

Precíziós lövészet Az előző pontokban látható sportágaktól teljesen eltérő lövészet. Itt (legtöbbször) nem számít az idő, csak az, hogy a találat a lehető legpontosabb legyen. Puskával, (általában) fekve, feltámasztott fegyverrel kell lőni. A célok nagyon kicsik, és nagyon messze (100-425 m távolságra) vannak. Volt olyan verseny, ahol száz méterről egy 1 cm átmérőjű célt kellett eltalálni, úgy hogy a találat teljesen benne legyen a célban, miközben maga a lövedék 7.62 milliméter átmérőjű.

Nagytávolságú lövészet Szintén nagykaliberű, távcsöves puskával űzött sport, azonban itt még nagyobbak a távolságok (jelenleg 3 távolságra kell lőni: 300, 600, 900 m, az első versenyeken még 1000 m-re is lőttek). Egészen más messzire lőni, mint közelre egy arányosan lekicsinyített lőlapra: a természeti hatások itt nagyon nagy jelentőségük, pl. egy alig észrevehető 4 km/órás oldalszél 90 cm-t tolja oldalra a találatot 1000 m-en, ami pont elég ahhoz, hogy tökéletes tízes helyett a lőlap mellé menjen a lövedék (183x183 cm az 1000 méteren vagy 1000 yardon elhelyezett lőlap mérete).

A súlyemelés nemcsak erősport. Technikája egészen speciális. Más sportágaknál csak saját testsúlyával kell számolnia a versenyzőnek, és technikai készségét is ehhez kell mérnie. Viszont a súlyemelő gyakran a saját testsúlyát kétszeresen meghaladó súllyal dolgozik. Ez a túlzottnak is nevezhető fizikai követelmény komoly technikai igények elé állíja a versenyzőket. 

A súlyemelés technikáját általános fizikai törvények határozzák meg. 

A versenygyakorlatok lényege: a gravitációs erőt közömbösíteni, és a súlyzót a szabályoknak megfelelő helyzetbe hozni. A végrehajtás két szempont figyelembevételével történik: az elérhető legnagyobb gyorsasággal és a lehető legrövidebb úton. Az első szempont megvalósítása az illető versenyző húzóerején, rugalmasságán, robbanékonyságán múlik. A második szempont, a legrövidebb úton történő emelés, a gyakorlat függőleges irányú végrehajtását igényli.

A súlyemelés három versenygyakorlatból (fogásnemből) áll: kétkaros nyomás, szakítás és lökés. 

Nyomás: Túlnyomórészt fizikai erőre alapozott, kétütemű gyakorlat. A súlyemelő beáll a versenydobogón vízszintesen előtte fekvő súlyzó mögé, és azt tetszés szerinti fogással megragadva, technikai könnyítésekkel (ollózás, terpesz, beülés) mellre veszi, és mielőbb igyekszik felvenni a tulajdonképpeni nyomáshelyzetet, amely teljesen nyújtott lábat és mozdulatlan testet jelent. Ennek megtörténte után a vezetőbíró tapsjelére a súlyzót a kar segítségével a feje fölé nyomja - a lehetőségekhez képest mozdulatlan testtel -, a két kar teljes kinyújtásáig. A súlynak a bírói jelzés elhangzása után folyamatosan, megállás nélkül kell haladnia a kar teljes kinyújtásáig. A gyakorlatot csak a két kar végzi. A nyomás mindennemű segítése - akár lábbal vagy törzzsel stb. - tilos. A gyakorlat abban az esetben is szabálytalan, ha a súlyzó felfelé haladtában megáll, vagy a versenyző a gyakorlat közben a talpát vagy a sarkát megemeli. A befejezett gyakorlat után a bíró jelzést ad a súly letételére, amelyet a gyakorlat elbírálása és bírói ítélete követ.

Szakítás: Együtemű, főleg technikai követelményű gyakorlat, amely az erőn kívül nagy gyorsaságot, robbanékonyságot és ügyességet kíván. A versenyző a számára legmegfelelőbb beállás és fogás után a súlyzót egyetlen lendülettel viszi a befejező állásba, amely nyújtott karral történő fej fölötti helyzetet jelent. A gyakorlat közben az általa választott könnyítő részmozdulatokat végezheti (ollózás, beülés). Az ollózás és beülés célja megrövidíteni a súlyzó útját, egyben a gyakorlat időtartamát is, és elősegíteni az erő gazdaságosabb kihasználását. A három versenygyakorlat közül ez igényli a legnagyobb technikai képzettséget. Edzői tapasztalatok szerint a tökéletes technikával szakító versenyző a harmadik versenygyakorlatban, a lökésben is megállja a helyét.

A versenyző akár az ollózással, akár a beüléssel kiszakított súlyt a feje fölött nyújtott karral rögzíti, majd felállás után elfoglalja a körülbelüli alapállást és mozdulatlanul várja a bíró "le!" jelzését. Ennek elhangzása után a súlyzót visszahelyezi a dobogóra.

Az alapállásnál a versenyző lába ugyan tetszőleges távolságban, de párhuzamosan, a lábfejek egymással egy vonalban kell, hogy legyenek. A gyakorlat befejezése után a megkívánt alapállás viszont nem lehet tökéletes, hiszen a láb helyzetét a versenyző sem felállás közben, sem annak befejezése után ellenőrizni nem tudja. Ennél fogva egy-két centiméteres eltérés megengedhető.

Lökés: Kétütemű, jórészt technikai gyakorlat. A súlyhoz való beállás hasonló az előző két gyakorlatéhoz. A versenyző a súlyzó felvétele után biztos állásba helyezkedik, majd térdrugózással, amelyet ismét ollózás követ, a súlyzót a fej fölé löki és azt nyújtott karral rögzíti egészen a bíró "le!" jelzéséig.

A sportágat többen úgy ismerik, mint „vizibalett” vagy „műúszás”. A szinkronúszás jellemzően női sportág. Egy, kettő vagy nyolc lány zenére egyszerre mozog a vízben. Gyakorlatuk közben karral vagy lábbal dolgoznak, alakzatokat és akrobatikus elemeket is bemutatnak.

A szinkronúszás pontozásos sportág. A versenyen a lányok egyforma dresszben úsznak, hajukat kontyba tűzik, és zselatinnak rögzítik. A harmonikus és könnyed mozgáshoz a szinkronúszóknak erőre és hajlékonyágra egyaránt szükségük van.

Először az Egyesült Államokban és Kanadában honosodott meg, ahol népszerűsége azóta is töretlen. A szinkronúszás hamarosan meghódította Európát és a Távol-Keletet. Elsőként 1984-ben Los Angelesben avattak olimpiai bajnokot ebben a sportágban.

Az Európa-bajnoki dobogót kezdetben az angolok uralták, 1995 óta az oroszok kerültek az élmezőnybe, de erős szinkronúszó gárdája van többek között a franciáknak, a spanyoloknak, az olaszoknak, és a görögöknek is.

Magyarországon 1992-ben alakult meg a sportági szakszövetség. A magyar versenyzők 1993 óta vesznek részt az Európa-bajnokságokon és 1994 óta a Világbajnokságokon. Bár a sportág hazánkban csupán egy évtizedes múltra tekint vissza, a magyar válogatott 2000-ben sikeresen kvalifikálta magát a sydney-i Olimpiára a világ legjobb 24 duója közé.

A versenyeket négy számban rendezik meg, ezek: szóló, duó, csapat (8 fő, de min. 4) és az ún. „kombináció”, melyben az előbbi három felváltva szerepel.

Kombináció kivételével a másik három versenyszámban az eredmény két részből tevődik össze: egy kötelező elemeket is tartalmazó rövidprogramból, és egy szabadon választott kűrből. A gyakorlatokat pontozóbírók értékelik 0-10 pont között.

A kajakszlalom küzdelmeiben négy számban avatnak bajnokot: a férfiaknál három - kajak egyes, kenus egyes és páros - a nőknél egy - kajak egyes - alkalommal. Minden versenyszámban országonként legfeljebb két egység versenyezhet, Athénban összesen nyolcvanketten állnak rajthoz (63 férfi, 19 nő).

A kajakszlalom alapvető eleme a kapu, a zöld színűeket alulról, pirosakat felülről kell megközelíteni. Ebből 18-25 van egy pályán.

A szlalomosok eredménye az időeredmény és a büntetőpontok összesítéséből jön ki. A kapu megérintése kétpontos, a kapu kihagyása ötvenpontos büntetést von maga után. Magát az időeredményt is átszámítják pontokra, úgy hogy a másodperceket szorozzák meg kettővel. Egy versenyző konkrét eredményének kiszámítása: ha valaki 2:20,82 perces eredménnyel ér célba, 140,82 pontot kap, ha emellett megérintett egy kaput, egy másikat pedig kihagyott, akkor kettő plusz ötven büntetőpontot kap, vagyis eredménye 192,82 pont lett. A verseny győztese a legkevesebb pontot szerzett egység.

A kajakszlalomban előfutamokat - két futammal -, elődöntőket és döntőt rendeznek (utóbbiakat egy-egy futammal). A döntőkben versenyszámtól függően hat-tíz versenyző vesz részt.

Egy időszakban a kajakot csak eszkimókajaknak nevezték Magyarországon. Hisz ők készítették az első fából, csontból és bőrből összetákolt kajakot. Ezek a járművek nem versengésre voltak hivatottak, hanem a létfenntartásban, a halászatban segítette az eszkimókat. Az szinte természetes, hogy észak-dél irányú volt e vízijárművek terjedése: előbb a skandinávok ismerték meg őket, aztán a németek, az angolok és így tovább.

A versenysportnak nagy lendületet egy brit jogász, John MacGregor adott, aki a 19. század második felében előbb megalapította a Royal Canoe Clubot, majd még ugyanebben az évben, 1866-ban az első versenyt is megrendezte.

A nemzetközi szövetség azonban csupán 1924-ben jött létre (19 klub bábáskodásával), ebben az évben már az olimpiai műsorban is megjelent a sportág: Párizsban azonban még csak amerikai és kanadai versenyzők mérték össze erejüket, a kajak számokat előbbi, a kenuviadalokat utóbbi nemzet képviselői nyerték.

Joggal nevezhetjük Magyarország sikersportjának a kajak-kenut, a 2006-os világbajnokságon 12 aranyérmet gyűjtöttek sportolóink.

Kajakban és kenuban is egyaránt rendeznek futamokat 1000m-en, 500m-en és 200m-en, és valamennyi távon indul K1, K2, K4 valamint C1, C2, C4-es hajóegység is. Így a három távon, három különböző hajótípusban és három szakágban (férfi kajak, női kajak, férfi kenu) összesen 27 versenyszám szerepel a világbajnokság programjában.

A kosárlabda egy olyan labdajáték, melyet két öt főből álló csapat játszik. A játékosok célja, hogy a labdát az ellenfél csapatának kosarába dobják, illetve megakadályozzák ugyanebben a másik csapatot.

A kosárlabdát sebessége és variációs lehetőségei a nézői számára is rendkívül látványossá teszik, ezért napjainkra az egyik legnépszerűbb sportággá vált világszerte. Az NBA eltérő szabályokkal rendelkezik mint az általunk megszokott kosárlabda. Az NBA csapataiban vegyesen vannak az egész világból játékosok. Az NBA az egyéni játék, és a látványos (szabályokkal nem ütköző) trükkökről, dobásokról és nem utolsó sorban zsákolásokról híres, míg a kosárlabda öreg kontinensen játszott változatára inkább a csapatjáték, az összjáték jellemző.

A játék jelenkori története 1891-re nyúlik vissza, amikor Dr. James Naismith (1861-1939), a mai Springfield Egyetem tanára a hosszú új-angliai tél idejére egy teremben is művelhető játékot szeretett volna kitalálni a diákjai részére.

Naismith a játék megalkotásakor öt alapelvből építkezett: (1) a játékot gömbölyű labdával, kézzel játsszák; (2) a játékosok nem szaladhatnak a labdával; (3) a játékosok mozgása a pályán nincs korlátozva; (4) ne legyen durva érintkezés; (5) a labdát vízszintesen elhelyezett kapuba, a játékosoknál magasabbra kelljen dobni.

A "kapu" céljára egy barackos kosár szolgált az iskola tornatermének erkélyére szerelve, mely 10 láb (3,05 m) magasan volt – a mai napig nem változott ez a magasság. Az első, 1891. december 21-én megrendezett mérkőzésen a portás feladata volt egy létrán ülve, hogy gól esetén kivegye a játékra használt futball-labdát a kosárból. Ez csak egyszer kellett megtennie, hiszen a mérkőzés végeredménye 1-0 lett. A mérkőzéseket mai játéktér kb. felének megfelelő területen játszották.

• A labda lepattintása (labdavezetés) nélkül, a labdával NEM lehet haladni. Ha ezt a játékos nem tartja be, akkor "lépéshibát" fújnak be rá, és az ellenfél folytathatja a játékot.
• A másik ehhez hasonló szabály az, hogy ha a játékos befejezi a labdavezetést, akkor nem kezdheti azt újra, mert az "kétszerindulás", és az ellenfél kapná meg a labdát.
• Ha az ellenféltől valaki kosarat akar szerezni, és ezt mi meg szeretnénk akadályozni, akkor nem szabad megütni a kezét, meglökni, ütközni vele, és a többi.
• A 3 pontos vonalon kívüli kosár három pontot ér, ezt távoli dobásnak nevezzük, a vonalon belüli pedig kettőt ér, ezt közép távoli (field drop) dobásnak nevezzük.
• Ha valakit dobás közben faultolnak (szabálytalankodnak vele szemben), de a dobó bedobja a labdát, akkor ért a kosár, és 1 büntetődobás van, míg ha nem ment be a labda, akkor annyi büntetődobás, ahány pontos (2 vagy 3) volt a kísérlet.
• Magyarországon (a FIBA szabályai szerint) 5 személyi hiba után a játékost le kell cserélni és nem térhet vissza a játéktérre, az NBA-ben 6 személyi hibával lehet kipontozódni (ott azonban 4x10 helyett 4x12 perc a játékidő).
• Ha a támadó csapat a félpályán átvitte a labdát, azt már nem szabad visszavinni a védekező térfélre, mert az visszajátszás, és ilyenkor az ellenfél kapja meg a labdát. Ahhoz, hogy a támadótérfélre átvigye a labdát, a csapatnak 8 másodperc áll rendelkezésére (az NBA-ben 10).
• Egy labda akkor van kinn, hogyha az alapvonalon vagy az oldalvonalon kívül LEPATTAN, vagy olyan játékost vagy tárgyat érint, aki/ami szintén kint van. Ha nem pattan le vagy rájuk és vissza tudják ütni, a játék folytatódhat. Ugyanez érvényes a visszajátszásra.
• Ha egy játékos felugrik labdával a kezében (pl. dobáshoz), de úgy esik vissza a földre, hogy még mindig a kezében van a labda, akkor az lépéshiba (ez alól kivétel, ha egy lábon vagy felugrás után egy lábra érkezve kapta meg a labdát, mert ilyenkor erről a lábáról felugorhat és leérkezhet páros lábra, de ilyenkor már nem sarkazhat).
• A támadó játékos a támadóterületén (a gyűrű alatti festett zóna) (az NBA-ben a védekező játékos sem) tartózkodhat egyhuzamban 3 másodpercnél tovább. Ebben az esetben a labdát elveszik a vétkező játékos csapatától.
• A támadó csapatnak 24 másodperce van, hogy kosárra dobjon, ha lejár a támadóidő, elveszítik a labdát.

A gyűrű szabvány szerint 45 cm átmérőjű.

Méretek: A kosárlabda pálya a nemzetközi játékokon 28 m x 15 m méretű, az NBA-ben(Nemzeti Kosárlabda Szövetség) ez 29 m x 15 m.

A gyűrű 3,05 m magasan van a földtől. Minden bajnokságban és minden nemzetközi játékon ez az elfogadott méret.

A női kosárlabda 6-os, a férfi 7-es méretű (ez utóbbi 74,9–78 cm kerületű, 567–650 g közötti tömeggel).

A Taekwondo (magyaros átírásban tekvando) egy koreai eredetű harcművészet. A szó jelentése: a lábbal és kézzel küzdés művészete.

A japán karatéhoz való hasonlósága szembetűnő abban, hogy szintén ütéseken, rúgásokon, hárításokon alapul. Ezen kívül az öltözete, a harci technikái, valamint a fokozatrendszere is nagyban hasonló a karatéhoz.

Choi Hong Hi (hivatalosan: Choi Hong Hi, koreaiul: 최홍희) nagymester, az 1940-es 50-es években, 24 formagyakorlatra (tull) alapozva fejlesztette ki a Taekwondót, majd hivatalosan 1955-ben alapította meg a stílust.

A rendszer eredetei egészen időszámításunk kezdetére vezetnek vissza, s a Keupso Chirigi-ből, a Yusul-ból, a Bi Kak Sool-ból, a Subak-ból (Soo Bak Gi) és a Kwon-bop-ból gyökereznek. A fegyvertelen harc első formáit koreában – Soo Bak Gi-nek és Kwon-bop-nak hívták. Ezeket követte később a Hwarang-do és a Taek-kyon.

A Taekwon-do kialakulására hatást gyakoroltak mind a japán, mind a kínai harcművészetek.

Ma a Taekwondonak két fő vezető világszervezete ismert: az International Taekwon-do Federation (ITF) és a World Taekwondo Federation (WTF). Előbbit azért említenénk első helyen, mert a Taekwon-do szervezetek közül elsőként alakult meg és az irányzat szülőatyja alapította, majd vezette, utóbbit pedig azért, mert bár szándékos ellenpólusként hozták létre – amint az alábbiakból is kiderül – mégis ez az az irányzat, amely erősen megkérdőjelezhető eszközökkel és módon ugyan, de olimpiai elismertséget nyert.

Harmat László nagymester a magyar ITF Taekwon-do megalapítója és elnöke rangidősnek számít az európai Taekwon-do hierarchiában. Ő egyike a legelső nem koreai Taekwon-dósoknak Európában. Már az 1960-as évek közepétől aktívan edzett, majd Svédországba költözött, ahol versenyzőként tagja lett a svéd Taekwon-do válogatottnak. 1973-ban vizsgázott I. Dan-ra, később edzett az USA-ban, Észak-Koreában, majd Kanadában is, ahol az alapító Choi Hong Hi személyes tanítványa lehetett. Harmat László 1977-ben települt haza Magyarországra. Megalapította a Magyar ITF Taekwon-dot és még ugyanebben az évben szeptember 7-én 70 tanítvánnyal megtartotta az első hivatalos Taekwon-do edzést Budapesten. 1977 novemberében ide iratkozott be kezdő tanítványként Patakfalvy Miklós, a hazai WTF későbbi vezetője is. 1979-ben az egyik legtehetségesebb tanítvány, dr. Somlai János (ma rangidős elnökhelyettes a Magyar ITF-ben) elindította a veszprémi Taekwon-dot és ezzel kezdetét vette az ITF Taekwon-do országos méretű terjedése.

A Taekwon-do Magyarországon először szakágként, később szakbizottságként működött a Karate Szövetségen belül, majd 1989-től jött létre az önálló Magyar ITF Taekwon-do Szövetség. Harmat László 1984-ben ITF Európa-bajnokságot, majd 1988-ban nagy sikerű ITF világbajnokságot rendezett az egykori Budapest Sportcsarnokban. A magyar ITF versenyzők az elmúlt három évtized során sikert sikerre halmoztak a nemzetközi tornákon: számos világ- és Európa-bajnok, valamint éremhelyezett, rangos nemzetközi kupa versenyek győztesei öregbítik a magyar ITF dicsőségét. 1994-ben Harmat Lászlót egyhangúlag a Magyar ITF Szövetség örökös elnökévé választották, majd 2000-ben az alapító Choi Hong Hitől megkapta a VII. Dan nagymesteri fokozatot.

A tradicionális Taekwon-do rendszere

1. Bázis v. alapgyakorlatok: Gibon yonsup
2. Formagyakorlat: Tull
3. Formai küzdelem: Yaksok Matsuki
4. Szabad küzdelem: Chajoo Matsuki
5. Önvédelem: Hosin Sul
6. Töréstechnika: Kyokpa

A tenisz ütős labdajáték, közkedvelt sport. Két változata van, az egyéni (két játékos játszik egymás ellen) és a páros (két-két játékos áll mindkét oldalon). A játék célja pályán tartani a labdát, lehetőleg úgy, hogy az ellenfél erre ne legyen képes. Ennek két módja lehetséges: olyan helyre helyezni a labdát a pályán, ahol az ellenfél már nem éri el, vagy erős, jól helyezett ütésekkel hibára kényszeríteni az ellenfelet. A játékos akkor hibázik, ha a pályán kívülre, vagy ha a hálóba üti a labdát. A teniszben vannak játékok (game) és játszmák (szett). Az, hogy mikor van vége a teniszmeccsnek, függhet a játékosok nemétől, a torna típusától (a nők csak két nyert szettig játszanak, a férfiak a nagy tornákon három nyert szettig), és a párosok játékszabályai is sok tekintetben különböznek.

A tenisz egy francia eredetű ütős labdajáték (jeu de paume) angolok révén továbbfejlesztett változata. Az agincourt-i ütközet (1415) után Charles d’Orléans herceg angol fogságba került. A Norfolk grófságban lévő Wingfieldben tartották fogva két évtizeden keresztül. Ez alatt az idő alatt a herceg bevezette Angliában az ütőlabdajátékot, amit ő maga csaknem minden nap űzött. A források szerint a tenisz csaknem négy évszázaddal később, 1858 és 1870 között jött létre mai formájában.

Az első tenisztornát valószínűleg M. William Appleton rendezte meg nahanti birtokán, 1876 augusztusában: a tornát John Dwight nyerte. Ezek után következett az első wimbledoni tenisztorna: 1877. július 9-16-ig: ez tehát a legrégebbi, legnagyobb múltú ma is létező tenisztorna. Az első tornán 22 férfi teniszező indult, és az angol W. Spencer Gore diadalmaskodott.

A modern, professzionális tenisz 1968-ban, az „open erá”-val (hivatásos, profi kor) kezdődött. Az év négy legnagyobb tenisztornája, a Grand Slam-tornák megnyitották kapuikat a hivatásos teniszezők előtt is. A sport lépésről lépésre amatőrből profivá válik. Ekkortól tekinthetjük a sportot modernnek, s ekkor kezdődik meg a statisztikák, rekordok számontartása is.

A férfi és női tenisz legfőbb célja a Grand Slam elérése lett: egy naptári éven belül megnyerni mind a négy Grand Slam-tornát. Don Budge már korábban teljesítette ezt, de ekkor még a profi teniszezők nem vehettek részt a bajnokságokon. Rod Lavernek kétszer is sikerült a Grand Slam: az első még a profi kor előtt (1962), a második azonban már 1969-ben. A nők között több versenyzőnek is sikerült: pl. Margaret Smith Courtnak (1970) vagy Steffi Grafnak (1988).

A tenisz különleges pontozása (15, 30, 40) szintén a jeu de paume-tól származik. A középkorban a 60 volt a legelterjedtebb szimbolikus értelmű szám. Abban az időben vezették be a 60 perces órákat, és egy aranydénár 15 sou-t ért. A francia játékban is a 15 szorzataival számoltak: talán az óra szakaszaira utalva, vagy azért, mert pénzben fogadtak a játékra. Azt nem lehet tudni, hogyan lett a pontszámolásban 40 a 45-ből. Egyesek szerint a játékosok egyszerűen lerövidítették: rövidebb volt kimondani a negyvenet, mint a negyvenötöt. Bár az elméletet sokan vitatják, mindezidáig nem sikerült kielégítőbb magyarázatot találni.

A deuce (=egyenlő, 40-40) kifejezés szintén a francia labdajátékra vezethető vissza. 40-40-es állásnál a játékvezető ezt kiáltotta: „à deux” (’kettőre’), amivel azt akarta mondani, a játékosoknak két ponttal kell megnyerniük a játékot. Az angolok szóhasználatában vált az „à deux” deuce-szá.

A teniszpályának szigorúan meghatározott méretei vannak. A teljes pálya hossza 26 yard (23,77 méter): egy-egy térfél 13 yard (11,89 méter) hosszú. A pálya szélessége attól függ, egyest vagy párost játszanak. Ha egyest, akkor a szélesség 9 yard (8,23 méter): ekkor a pálya két szélén található másfél yardos (1,37 méteres) folyosók nem számítanak a pályába. Ha párost játszanak, a két folyosó is érvényes: ekkor tehát a pálya szélessége 12 yard (10, 97 méter).

A pálya főbb vonalai a következők:

• A téglalap alakú pálya két rövidebb oldala az alapvonal. Az alapvonalak közepén található, azokra merőleges, 10 centiméter hosszú, 5 centiméter széles vonalka a középjel. A teniszezők az alapvonal mögül szerválnak. Ha a játékos jobb oldalról szervál, akkor a középjeltől jobbra és – attól függően, hogy egyéni teniszt játszik vagy párosozik – a pálya széle közé eső területen áll a szervához.

• Az alapvonalakkal párhuzamosan helyezkedik el a pálya közepén a háló

• A pálya széleit az oldalvonalak jelzik: van egyes és páros oldalvonal

• A hálótól mindkét irányra 7 yard (6,4 méter) távolságban két-két párhuzamos vonal található: az adogatóvonalak, mindennapi használatban a T-vonalak. A T-vonal, a háló és az egyes oldalvonalak által behatárolt terület az adogatóudvar: itt kell lepattannia a szervának

• A pálya közepén található, oldalvonalakkal párhuzamos, T-vonalakig tartó vonal a középvonal, hivatalos nevén a közép-adogatóvonal: ez osztja föl az adogatóudvarokat két-két részre. Az adogató a vele átellenes oldalon található adogatóudvarba szervál.

A pálya borítása különböző lehet, ami sok tekintetben befolyásolhatja a játékot. A labda gyorsasága, pattanása (pl. milyen magasra pattan a labda) függ attól, hogy milyen pályán játszanak a teniszezők.

Főbb borítások:

• Kemény: a kemény pályának különböző típusai vannak: lehet Rebound Ace, Decoturf, cement vagy quick. A pálya általános jellemzője, hogy gyors, és nagy fizikai felkészültséget igényel.

• Salak: mésztartalmú borítás, apróra tördelt téglából vagy kőből áll. A salakpálya általános jellemzője, hogy lassú. Ennek köszönhető, hogy salakpályán gyakran alakulnak ki hosszú labdamenetek. A Roland Garros a legnagyobb salakos torna.

• Fű: a füves borítás elég ritka, mivel állandó karbantartást igényel. Ez a borítás a leggyorsabb (még ha az utóbbi években lassult is valamennyit), és a labda alacsonyra pattan. Ezek miatt a jellegzetességek miatt a pálya alkalmas támadó teniszre: pl. szerva-röpte játékra. A labdamenetek általában rövidek. A leghíresebb füves torna Wimbledon.

• Szintetikus: a szintetikus pályáknak különböző fajtái vannak: pl. Gerflor, Taraflex, Greenset, szőnyeg, néha parketta. Főleg a fedett pályás tornákon alkalmazzák, és gyorsasága miatt leginkább a kemény borításra hasonlít.

A hálót a pálya közepén feszítik ki, legfeljebb 0,8 centiméter átmérőjű kötélre vagy fémhuzalra. A kötél vagy fémhuzal két hálótartó oszlop tetejéhez van erősítve. A háló színe sötét, a tetején lévő 5-6,53 centiméter vastagságú csík (szegélyszalag) pedig fehér. A hálónak megfelelően sűrű szövésűnek kell lennie, nehogy a labda átférjen a réseken.
A hálótartó oszlopok helye attól függ, egyes vagy páros mérkőzést játszanak a pályán. Ennek megfelelően vagy az egyes, vagy a páros oldalvonaltól 0,914 méterre kifelé találhatók a 1,07 méter magas tartóoszlopok. Ha páros meccsekhez kifeszített háló van a pályán egyes meccshez is, akkor két ún. egyes léccel fel kell támasztani a hálót 1,07 méter magasságban a megfelelő pontokon (ahol az egyéni mérkőzéshez használatos háló hálótartó oszlopai lennének, vagyis az egyes oldalvonalaktól 0,914 méterre kifelé). Erre azért van szükség, mert a háló magassága szigorúan meghatározott: a szélén 1,07 méter, a közepén 0,914 méter magasnak kell lennie, ezt rendszeresen ellenőrzik. , ami túllóg a páros oldalvonalon is, akkor a megfelelő helyen alátámasztják a hálót az egyéni meccsekhez.

A teniszben 8 alapvető ütés van: a szerva, a tenyeres, a fonák, a röpte, a félröpte, a lecsapás, a rövidítés és az átemelés

Egy teniszmeccs labdamenetekből, játékokból (game), játszmákból (szett) áll. A játék célja pályán tartani a labdát, lehetőleg úgy, hogy az ellenfél erre ne legyen képes. Szabályos ütés, ha a játékos a labdát maximum egy lepattanás után visszaadja az ellenfél térfelére úgy, hogy a saját térfelén már nem pattan le, és az ellenfél térfelén is pályára esik. A teniszpálya fent ismertetett vonalai szabják meg az adogatóudvar és a pálya határait. Ha a labda – akár kívülről, és épphogy, de – érinti az adott vonalat, akkor az adott ütés bent van, a labdamenet folytatódhat.
A hivatalos teniszmeccseket bíró irányítja, a vonalakat pedig vonalbírók figyelik, akik, ha a labda kint van out-ot kiáltanak. A teniszmeccs menete, hossza szigorú szabályokhoz van kötve.

Egy egyéni meccs – nemtől vagy tornától függően – tarthat két nyert szettig (3/2, best of three sets) vagy három nyert szettig (5/3, best of five sets). A nők minden esetben két nyert szettig játszanak, a férfiak a kisebb tornákon és az ATP Masters Series tornákon két nyert szettig játszanak (bár korábban a döntőben három nyert szettig játszottak), a Davis-kupán és a Grand Slam-tornákon viszont minden fordulóban 3 játszma kell a győzelemhez. A kisebb tornákon döntő játszmát is eldönthet tie-break, a Grand Slam-tornákon azonban – a US Open kivételével – nincs döntőszett-tie-break se a nőknél, se a férfiaknál.

A párosok esetén a szabályok kicsit különböznek: minden esetben két szettet kell nyerniük a meccs megnyeréséhez. Ha mindkét pár 2-2 szettet nyer meccs-tie-break (match tie-break, MTB) dönt: ezt minimum tíz megnyert pontig játsszák, és két pont különbséggel kell nyerni. Ha az egyik teniszező vagy pár már csak egy pontra van a meccs megnyerésétől, akkor meccslabdája van.

A tollaslabda ütővel játszott játék, melyet egymással szemben álló két játékos (egyéni), vagy két-két játékos (páros) játszik. Az ellenfelek egy téglalap alakú pálya két felén foglalják el helyüket, amelyeket háló választ egymástól.

A játékban használt labda egy tollakkal ellátott, nyílszerű tárgy, amelynek különleges aerodinamikai tulajdonságai vannak. Különleges tollazása miatt más labdákhoz viszonyítva sokkal hamarabb veszít sebességéből. Mivel repülését erősen befolyásolja a szél, a versenyeket mindig teremben rendezik. Létezik hobbiváltozata is, amelyet szabadtéren is játszhatnak, kertekben, strandokon.

A tollaslabda olimpiai sportág, öt számmal: férfi és női egyes, férfi és női páros, vegyes páros.

Minden játszmát 21 pontig játszanak, minden labdamenet végén az azt megnyerő fél pontot ér el. A mérkőzést két nyert játszmáig játsszák.

Adogatáskor az adogató és a fogadó fél az átellenes adogatótérben foglal helyet. Az adogatónak úgy kell megütnie a labdát, hogy az beavatkozás nélkül a fogadóterületre esne. Ez a szisztéma a teniszhez hasonló, az alábbi eltérésekkel:

• a labdát derékvonal alatt kell megütni
• a labdát nem szabad feldobni
• az adogató játékos az adogatótéren belül helyezkedik el
• adogatás során a térfél bal oldalán álló játékos nyit, majd ha pontot szerez, átmegy a jobb oldalra (páros pontszám esetén bal oldalról, páratlan pontszám esetén jobb oldalról történik a nyitás)

Egyéni mérkőzésen az adogató fél páros pontszámkor a jobb oldali, páratlan pontszám esetén a bal oldali adogatótérből indítja el a labdát.

Párosok esetén, amennyiben az adogató fél megnyeri a labdamenetet, az adogatást ugyanaz a játékos folytatja, miután partnerével oldalt váltanak. Ha a fogadó fél nyeri a labdamenetet, az adogatást is elnyeri; páros pontszám esetén a jobb, páratlan esetén a bal oldali játékos adogat.

Amikor a pontszám eléri a 20-20-at, a játék addig folytatódik, míg legalább 2 pontnyi különbség ki nem alakul, de maximum 30 pontig (a 30-29 a játszma végét jelenti).

A labdamenet végén alapvetően az nyer pontot, aki úgy üti meg a labdát, hogy az az ellenfél térfelén földet ér. A pontszerzés másik esete az, ha az ellenfél hibát követ el.

A hibák a következők lehetnek:

• a megütött labda a játéktéren kívül ér földet
• az adogató nem a derékvonala alól üt, illetve az ütőjének feje nem lefelé mutat
• az adogató nem a labda fejét üti meg először
• a labda megütése előtt valamelyik fél felemeli a lábát
• az ütő fél nem csak egyszer üt a labdába
• a labda plafont ér
• a játékos ütője a hálóhoz ér
• a labda a játékos testét érinti

Az Anjouk korában divatos lovagi játékok már a későbbi testgyakorlatok bizonyos jeleit mutatták. A külföldről hozzánk jött internátusi vezetők a rómaiak életében divatos sportelvek szerint tanították testgyakorlásra a fiatalokat.

1862-ben megjelent az első női torna-szakkönyv Turján László szerkesztésében. Címe: "Nőnevelő Tornászat". 1883-ban megindult a rendszeres torna folyóirat, a "Tornaügy", amely havonta jelent meg.

A negyvenes évek után 1863-ban Matolay Elek, Szontágh Ábris dr. és Bakody Tivadar dr. megalapították a Nemzeti Torna Egyletet. Az egyesület hivatalos nyelvéül a magyart választotta. Az első "gyakorlásokat" a régi Pest egyik istállójában végezték. Ezzel megindították a magyar tornasportot. Sorra alakultak a különböző városok torna egyletei (1866-ban a Kanizsai Torna Egylet és a Soproni Torna Egylet, 1867-ben a Debreceni Torna Egylet, 1868-ban a Szombathelyi Torna Egylet, a Nyitra Torna Egylet, a Kassai Torna Egylet és a Sátoraljai Torna Egylet, 1869-ben Budapesti Budai Torna Egylet , 1870-ben a Pécsi Torna Egylet.

Az első szertornaversenyt Magyarországon az NTE rendezte 1881-ben.

A nyújtó, korlát, rúdugrás számokból álló összetett versenyt Kajlinger Mihály nyerte meg 100 ponttal. 1885. június 28-án mutatkozott be a nagy nyilvánosság előtt a magyar torna.

Az első újkori olimpián 1896-ban, Athénban magyar férfi tornászok is részt vettek. A 13 nemzet tornászai között indult Kakas Gyula és Weisz Dezső. A versenybíró Isseni Isszer Károly volt.

Az 1906-os athéni olimpián másodszor szerepelt magyar tornász. Erődi Béla második lett kötélmászásban , valamint a pentatlonban (korlát, nyújtó, gyűrű, ló és ugróasztal) 90 ponttal, a hexatlonban (ugyanazon szerekhez lólengési gyakorlat járult) 110 ponttal első osztályú minősítést szerzett.

Az egyéni összetett versenyben valamennyi tornásznak, vagyis kilencvenhatnak be kell mutatnia a gyakorlatát. Ezek után a legjobb huszonnégy küzdhet meg az egyéni összetett verseny aranyáért, akik újra bemutatják gyakorlataikat.

A szerenkénti döntőkben az a nyolc versenyző szerepelhet, aki az adott szeren a selejtezőkben a legjobb pontszámot érték el. Ők a döntőben ismét bemutatják a szabadon választott gyakorlataikat (amely lehet teljesen más, mint amit előzőleg bemutatott), és a legmagasabb pontszámot elérő versenyző kapja az aranyérmet. Holtverseny esetén kiadhatnak akár három aranyérmet is, és akkor a következő helyezett a negyedik.

Az ugrás kivételével valamennyi versenyszámban egy gyakorlatból áll a döntő, az ugrásnál azonban két különböző ugrást kell bemutatni. Valamennyi versenyszámban hat pontozóbíró pontszámainak átlaga rangsorol.

A tizenkét csapatból a selejtező után a fináléra mindkét nem esetén nyolc marad, ahol három versenyzővel képviselhetik magukat a nemzetek, és valamennyi pontszám számít, vagyis a rontott gyakorlatok sem esnek ki, mint a selejtezőben, ahol a csapat öt főből áll, de csak négy eredmény számít.

Az olimpiai versenyszámok: 
12 egyéni, 2 csapat

egyéni összetett - férfi 
talaj - férfi 
lólengés - férfi 
gyűrű - férfi 
ugrás - férfi 
korlát - férfi 
nyújtó - férfi 
egyéni összetett - női 
talaj - női 
ugrás - női 
felemás korlát - női 
gerenda - női 
csapat - férfi 
csapat - női

A triatlon sorrendben úszásból, kerékpározásból és futásból álló, fiatal sportág. A három versenyszámot egymás után, pihenés nélkül kell teljesíteni, és a versenyidőbe a két szám közötti átöltözés ideje (az úgynevezett depóidő) is beleszámít. A triatlon alapvetően egyéni sport, de rendeznek csapatversenyeket is. A triatlonban versenyző sportolókat triatlonistának vagy – nálunk kevésbé elterjedt szóval – triatlétának is nevezik. Az alábbiakban a Magyarországon érvényes szabályok alapján ismertetjük a triatlont; más országokban, illetve a nemzetközi versenyeken ettől kisebb eltérések lehetnek.

Rokon sportágak:

• Duatlon: sorrendben futásból, kerékpározásból és futásból álló sportág.
• Aquatlon: sorrendben futásból, úszásból és futásból vagy csak úszásból és futásból álló sportág.
• Téli triatlon: sorrendben futásból, hegyikerékpározásból és sífutásból álló sportág.
• Quadriatlon: sorrendben úszásból, kajakozásból, kerékpározásból és futásból álló sportág.
• Tereptriatlon, terepduatlon: olyan triatlon- vagy duatlonverseny, amely (triatlon esetén) nyílt vízi úszásból, hegyikerékpározásból és terepfutásból áll. A kerékpáros és a futópálya elsősorban burkolatlan utakon, lehetőleg nagy szintkülönbséggel van kijelölve.
• Ultratriatlon: a klasszikus Ironman távjánál hosszabb triatlonverseny (lásd az Ultratriatlonok című fejezetet.)

Magyarországon a duatlon és az aquatlon sportági szervezete és szabályozása (az utóbbi természetesen értelemszerű eltérésekkel) megegyezik a triatlonéval. A két előbbi sportág versenyzői köre is jelentős részben a triatlonisták közül kerül ki. A triatlonversenyek szezonja nyáron van, a duatlon azonban lehetővé teszi a sportolóknak, hogy a versenyszezont a tavaszi és az őszi időszakra is kiterjesszék.

• A rövid távot olimpiai távnak is nevezik.
• A középtávú versenyt gyakran féltávúnak is hívják. Ezzel arra utalnak, hogy a „teljes” táv a hosszú táv, az Ironman versenyek távja. A középtávú verseny ennek nem pontosan a fele, csak nagyságrendben. (Létezik pontosan fél ironmantáv is, de ilyen versenyt Magyarországon nem rendeznek.
• A hosszú távot a köznyelv ironmannek is nevezi, mivel megegyezik az Ironman versenyek távjával.

A triatlon az úszással kezdődik, ezért az úszás rajtja egyben a verseny rajtja is. A rajt előtt megadott idővel a versenyzőknek a bedepózást be kell fejezniük, és a rajtterületen jelentkezniük kell. Lehetőségük van a vízi bemelegítésre is, amelyet szárazföldi rajt előtt szintén időre be kell fejezni, hogy a rajthoz felsorakozhassanak. Vízből való rajtoláskor egy megadott vonal mögött kell várni a rajtot. A rendezők rendszerint lehetőséget biztosítanak a kiemelt versenyzőknek, hogy a mezőny előtt külön sorból indulhassanak.

A verseny kerékpáros szakaszát a bolyozás engedélyezése vagy tiltása határozza meg. Mindkét esetben igaz azonban, hogy a versenyzők igyekeznek beosztani az energiájukat, hiszen a kerékpárról leszállva még futniuk is kell. Sok versenyző ezért a kerékpáros szakasz végén „pergősebb” fokozatra vált, azaz nagyobb csapásszámmal pedálozik, hogy az izmait kilazítsa. Kerékpározás közben a versenyzők a rajtszámukat hátul viselik.

A futópálya szabályozása hasonlít a kerékpáros pályáéhoz, azaz itt is hasonlóan kell biztosítani a versenyzők haladását, és szintes pályát is ki szabad alakítani. A futópálya burkolata azonban nincs szabályozva.

A triatlon alapvetően egyéni sportág, de csapatversenyeket is rendeznek. A magyar versenyszabályzat ennek három hivatalos formáját írja le:

• Csapatverseny: a csapat legalább három (duatlonban a női csapat legalább két) azonos nemű versenyzőből áll, akik a versenyt egyénileg teljesítik. A csapat ideje az első három (illetve női duatlon csapatnál az első két) versenyző idejének összege.
• Klubcsapatverseny: a csapat 3-5 azonos nemű, azonos korosztályú versenyzőből áll. (A korosztályok az általános szabályoktól eltérően vannak megállapítva.) A versenyzőket csapatonként indítják, 2-3 perces követési időkkel. Nem kötelesek végig együtt maradni, de a kerékpározást és a futást is csak akkor kezdhetik meg, ha legalább három csapattag befejezte az előző számot, és a klubcsapat versenyidejét is a harmadik csapattag beérkezése határozza meg. A kerékpáros számban a csapattagok egymás között bolyozhatnak is.
• Váltó-csapatverseny: a három azonos nemű versenyző közül az első úszik, a második kerékpározik, a harmadik fut.

Esetenként a fentieken kívül más versenyeket is meghirdetnek. Az eXtreMan versenyen például legfeljebb hattagú váltók tetszés szerint oszthatják fel maguk között a teljes távot, csak a váltóhelyekhez kell igazodniuk.

Az országúti kerékpározás a 19. század végén kialakult sportág, főleg Európát hódította meg gyorsan: a legjelentősebb versenyek mind a mai napig elsősorban Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, a Benelux-államokban és Németországban zajlanak. Jó néhány verseny 100 éves múlttal büszkélkedhet.

• Mezőnyverseny: rendszerint 150–250 km hosszú, többnyire sík, vagy csak kisebb dombokkal tarkított távon rendezik, és az összes versenyző egyszerre indul. Az átlagsebesség rendszerint 40–45 km/h.
• Hegyi mezőnyverseny: szintén 150–250 km hosszú, de jelentős emelkedőket magába foglaló pályán rendezik meg, külön nehézség, ha a befutóra egy hegytetőn kerül sor. A távot rendszerint 30–35 km/h-val teszik meg.
• Kritérium verseny: lezárt utcai körpályán zajló verseny, a pályaversenyekhez hasonlóan általában 30–50 kört kell megtenni egy 1–3 km hosszú pályán. Főleg az USA-ban terjedt el.
• Egyenkénti indítású időfutam: általában 30–70 km közötti távon rendezett versenyszám, amelynek során a versenyzők speciális időfutam-kerékpárokon illetve aerodinamikus mezben és sisakban haladhatnak. A kerékpárosokat rendszerint 1–3 perc eltéréssel indítják. Az átlagsebesség 50–55 km/h körüli is lehet.
• Csapatidőfutam: az előzővel azonos körülmények között illetve felszereléssel zajló verseny, de itt 5–9 fős csapatokat indítanak. A versenyzők a távot váltott vezetéssel teszik meg, így nagyobb sebességet érhetnek el, ami rendszerint 50–55 km/h közötti.
• Hegyi időfutam: hossza változó, de általában 15–35 km közötti. A versenyzőket egy hegy aljából egyenként indítják, a cél pedig a hegy tetején van. Sokszor egy 5–10 km-es közel sík, vagy csak enyhén emelkedő útszakaszt is beiktatnak a táv elejére, hogy a versenyzők izmai bemelegedjenek. Itt majdnem teljesen "normál" országúti kerékpárokat használnak, ezeket azonban a lehető legkönnyebbre készített alkatrészekkel, illetve néha aerodinamikai kiegészítőkkel szerelik fel, bár ennek itt kisebb a jelentősége, mint a súlycsökkentésnek. Az átlagsebesség 20–30 km/h közötti. Ehhez hasonló versenyfajta az USA-ban is elterjedt "Hillclimb", bár ott a kerékpárosok egyszerre rajtolnak.

A UCI ProTour 2005 óta fogja össze világszerte a legrangosabb versenyeket és csapatokat. A márciustól októberig tartó versenynaptárban szereplő versenyek eredményei alapján egyéni, csapat- és ország rangsort állítanak fel. A UCI és a nagy körversenyek között folyamatos a vita a versenyek státuszáról és a részvétel szabályairól.

Az élvonalba tartozó profi csapatok a UCI ProTour versenyeken vesznek részt, a második vonalba tartozó csapatok a kontinentális versenyeken. A ProTour-csapatoknak minden ProTour-versenyen kötelező részt venni. Ezzel a szabállyal azt próbálják biztosítani, hogy minden versenyen színvonalas mezőny induljon el. A nagyobb versenyeken a kontinentális csapatok is részt vehetnek a rendezőktől kapott szabad kártyával.

A csapatoknak a versenylicenceket szigorú szabályok alapján adják ki a következő kritériumok alapján: professzionalitás a sportban, az etikai kódex elfogadása, rendezett jogi és anyagi háttér. Jelenleg 20 ProTour-csapat van.

Az egyéni rangsorban a versenyeken elért helyezések alapján pontoznak, a pontversenyben élen álló versenyző viseli a fehér ProTour-trikót. A csapatversenyben minden csapatból a három legjobb helyezést elért versenyző eredményét veszik figyelembe. Az országok rangsoránál az adott ország öt legjobb versenyzőjének eredményeit veszik figyelembe.

Az úszás a vízben történő mozgás összefoglaló neve. Tárgyak és állatok mozgását is szokták így nevezni, ám ez a szócikk kifejezetten az emberek vízben történő tevékenységével foglalkozik. Az úszás sporttevékenység, amit versenyszerűen is lehet űzni, de szabadidős tevékenységként, valamint egészségügyi célból is sokan kedvelnek. Az egyik leghatékonyabb mozgásforma, hiszen a legtöbb izomcsoportot egyszerre mozgatja meg. Kicsi a sérülés és a túlterhelés veszélye.

Az úszás cselekedete valószínűleg egyidős az emberiséggel. Több ókori maradvány is van, mely jelzi, hogy régen is kedvelt szabadidős tevékenység volt. Az ókori görögöknél az úszás az emberi műveltség fokmérője volt. Közéleti tevékenységet az nem vállalhatott, aki nem tudott úszni. Annak ellenére, hogy az újkori olimpiákat nem tudnánk elképzelni úszósport nélkül, a görög olimpiákon nem volt ilyen versenyszám.

A versenyúszás 1800 körül kezdett elterjedni. 1837-ben alapították az első német úszóklubot. Az első újkori olimpiától kezdve vannak úszószámok. 1908-ban alapították meg az úszók nemzetközi szervezetét a FINA-t (Federation Internationale de Natation de Amateur).

Magyarországon a török hódoltság idején vált újra népszerűvé. A török időkben felfedezett termálvízek híresek voltak, számtalan utazó leírása népszerűsítette a magyar termálfürdőket. (Egy régi mondás szerint, az alföldi ember, ha bárhol is kicsit mélyebben szúrja le botját, termálvizet talál).1880-ra tehető a sportúszás kezdete, ekkor rendezték az első versenyt Siófok és Balatonfüred között. Az első úszóklub 1893-ban, a Magyar Úszó Szövetség pedig 1907-ben alakult meg.

Úszóversenyeket jellemzően 50 méteres, 8 pályás, rövidpályás bajnokságot 25 méteres medencékben rendeznek. Összesen 17 egyéni és 3 csapat számban rendeznek 50 méteres versenyeket. Vannak hosszútávúszó versenyek is, azokat általában szabad vizeken rendezik meg.

Egyéni számok:

• gyorsúszás: 50, 100, 200, 400, 800, 1500 m
• hátúszás: 50, 100 és 200 m
• mellúszás: 50, 100 és 200 m
• pillangóúszás: 50, 100 és 200 m
• vegyesúszás: 200 és 400 m

25 méteres medencében a 100 méteres vegyesúszás versenyt is meg szokták rendezni.

Csapat számok:

• Gyorsúszó váltó: 4×100 és 4x200 m
• Vegyesúszó váltó: 4×100 m.

Hosszútávúszó számok:

• 5 km gyorsúszás
• 10 km gyorsúszás
• 25 km gyorsúszás

Egyéni vegyesúszásnál az úszásnemek váltása a következő: pillangó – hát – mell – gyors, vegyesváltónál pedig hát – mell – pillangó – gyors a sorrend.

A rövidebb távokon (50, 100 és 200 méteren) selejtezőket, elődöntőket és döntőket, rendeznek, azaz az olimpiai bajnoknak háromszor kell úsznia. Az előfutamok után a legjobb tizenhat időt elérő versenyző kerül az elődöntőbe. Ott két futamot rendeznek, az első kettő automatikusan a nyolcas fináléba kerül, amelynek részvevője lesz még a további négy legjobb időt elérő úszó.

Az ezeknél hosszabb távú versenyszámoknál csak kétszer kell indulni a későbbi győztesnek. A résztvevők létszámától függetlenül, csak előfutamokat rendeznek és a legjobb nyolc idő elérő versenyzők úsznak a döntőben. (Így az is előfordulhat, hogy valaki megnyeri a futamát, de mégsem kerül a döntőbe, ugyanakkor valaki csak negyedik lesz futamában, de időeredménye alapján döntős.)

Egy számban minden országból két versenyző adhatja le a nevezését, persze ha megúszta a részvételhez szükséges szintidőt.

A vízilabda vagy régebbi elnevezéssel vízipóló labdajáték, melyet két, 7-7 fős csapat (hat mezőnyjátékos + egy kapus) vív egymás ellen egy medencében. A vízilabda összetett sportág, főleg a futball, az úszás, a kosárlabda, a röplabda és a jégkorong elemeiből épül fel, ezek mintegy ötvözete.

Egy jó vízi labdajátékos erős, mint egy hokijátékos, pontosan dob vagy továbbít, mint egy kosaras vagy röplabdás, kiváló az állóképessége, akár egy hosszútávúszónak, és remek a taktikai érzéke, akár egy sakkozónak.

Magyarországon napjaink egyik sikersportága.

A modern vízilabda alapjait William Wilson skót újságíró és úszóedző fektette le 1877-ben, mikor az aberdeeni 'Bon Accord Festival'-ra úszótanoncainak kitalált és rögzített néhány alapszabályt egy, általa vízifocinak nevezett csapatjátékhoz. Az első vízilabda meccs ezen a fesztiválon, a Dee folyó partján zajlott le. Bár nagyban eltért a mai vízipólótól, mégis akkora népszerűségre tett szert, hogy a brit úszószövetség (Swimming Association of Great Britain) 1885-ben Wilson szabálykönyvét jelentősen kiegészítve, illetve némileg átírva vízilabda néven önálló sportágnak ismerte el. Ez a verzió aztán rövid idő alatt meghódította az egész világot.

• A hazai csapat általában fehér, míg a vendégcsapat játékosai kék sapkában játszanak.
• A játékidő: Egy meccs 32 perc tiszta játékidő (vagyis az óra áll, ha a játék áll), melyet 4x8 perces negyedekre osztanak. Minden negyed kezdetén a pálya közepén, a labdatartóban elhelyezett labdáért a játékvezető sípjelére úsznak ki a csapatok az alapvonaltól. Ha a medencében nincs "kosár"(amibe a labdát helyezik kezdéskor) akkor a zsűri asztal felöli játékvezető a medence szélén dobja be a labdát.
• Támadóidő: Egy csapatnak 30 másodperce van arra, hogy támadjon. Ha ez lejár kapura lövés nélkül automatikusan a másik együttes következik. A támadóidő mérése akkor indulhat újra, ha a támadó csapat ellövi a labdát, az pedig szögletre, vagy az ellenfél kapusának érintése után az oldalkötélen túlra száll, vagy visszapattan a támadó csapathoz. Kiállítás vagy ötméteres megítélése esetén szintén újraindul a támadóidő, így egy-egy akció akár 1-1,5 percig is eltarthat (néha tovább is).
• Labdaérintés: A labdát a test bármely részével meg szabad érinteni. Csupán két tiltás van: két kézzel (kivéve a kapusokat az 5méteres vonalon belül), illetve ökölbe szorított kézzel tilos beleérni, tehát a fejjel (vagy más testrésszel) szerzett gól ugyanúgy érvényes, ha nem előzte meg szabálytalanság a találatot.
• Gól: Gólt dobni akcióból bárhonnan, illetve rögzített helyzetben kapuskidobásból vagy 5 méteren kívülről megítélt szabaddobásból közvetlenül lehet, míg sarokdobásból (szöglet), oldalbedobásból és 5 méteren belül megítélt szabaddobásból nem, ezen esetekben legalább egy csapattárs beleérése is szükséges, az ellenfél játékosa – a kapus sem – nem számít. (Ez utóbbi futballban a közvetett szabadrúgásnak felel meg.) Az érvényes gólt kapott csapat középkezdésből indul.
• Büntető: a gólvonaltól mért 5 méteres sávon belül elkövetett minden olyan szabálytalanságért jár, mely közvetlen gólhelyzetet akadályozott meg, de 5méterest a pálya bármely részén elkövetett brutalitás miatt is ítélhet a játékvezető és végleg cserével kiküldheti a "bűnöst". Ez esetben a támadó csapat egyik tagja a kapuval szemben, a pálya szélein jelölt 5 méteres vonal mentén helyezkedik el és onnan lőheti a büntetőt, míg a mezőny többi tagjai (kivéve a védekező csapat kapusát, aki a kapuban van) ezen a vonalon kívül várakoznak.

A kiállított játékos akkor állhat vissza a játékba, ha a a labda elhagyja a játékteret, vagy gól esik, vagy a saját csapatja megszerzi a labdát.

A medence méretei nincsenek pontosan meghatározva, hosszúsága 20-30 méter, míg szélessége 10 és 20 méter között váltakozhat. A víz mélysége általában 1.8 – 2 méter (ideális esetben), míg a víz hőfoka 17 és 26 °C között váltakozhat. 17 °C alatti vízben a csapatok nem kötelezhetőek a kiírt mérkőzés lejátszására.

A játéktér mindkét oldalán jól láthatóan jelölik a kapuvonalat, az ettől mért 2 (a kapus védett területe, támadó csak akkor léphet be, ha a labda már bent van) és 5 méteres (büntető) vonalat, valamint a pálya felezővonalát. A játéktér határa a kapuvonal mögött 30 cm-rel húzódik. A medence két sarkában, vagy a kapuk mögött, de a vízből a támadó csapat által jól látható helyen vannak elhelyezve a támadóidőt jelző órák.

Ha egy támadó játékos a 2 méteres vonalon belülre kerül úgy, hogy a labda nincs azon a sávon belül, az lesnek minősül és a védekező csapatot illeti a játékszer.

A kapuk fából vagy fémből készülnek, melyeket a játéktér két végén – az oldalvonalaktól egyenlő távolságra – szilárdan rögzítenek úgy, hogy azok a medence végétől és mindenféle akadálytól legalább 30 cm távolságra állnak.

A kapufák közötti távolság 3 méter, magassága 90 cm, feltéve, hogy a víz mélysége több, mint 150 cm. Ha ennél alacsonyabb, akkor a kapu magassága a medence fenekétől számítva 240 cm.

A labda kerülete 68 és 71 cm között váltakozhat, vízhatlan, sima felületű és zsiradékmentes. Súlya 400 és 450 gramm közötti.

A vívás technikai jellegű küzdősport. A küzdőtéren (páston) két versenyző vív egymással mérkőzést (asszót). A mérkőzés célja, hogy a versenyzők közül az egyik minél hamarabb elérje a megadott találat számot (5,15 találat,(tus)), így megnyerve az asszót.

A vívás, mint a legtöbb sport katonai tevékenységből, harci előkészületekből fejlődött ki. A vívás, mint sportág szabályait a Nemzetközi Vívó Szövetség 1914-ben dr. Nagy Béla társelnöksége alatt fektette le, melyek kisebb változtatásokkal a mai napig érvényesek.

Amikor két vívó összeméri erejét, mindkettőnek az a célja, hogy az ellenfél érvényes testfelületén szúrással, a kardvívásnál szúrással, vagy vágással találatot érjen el. Párbajtőrnél az egész testfelület érvényes szúrni. Ugyanakkor arra is törekszenek, hogy az ellenfél ne érjen el találatot. Ha mindkét vívó találatot kapott, a fennálló szabályok alapján 1 vagy 4 tagú ítélkező bizottság (zsűri) dönti el, hogy ki kapjon érvényes találatot. A zsűri érdek nélküli, semleges tagokból áll és kötelessége, hogy a mérkőző feleknek egyenlő esélyeket, feltételeket biztosítson.

Szakágak szerint megkülönböztetnek: kardvívást, tőrvívást és párbajtőrvívást.

• Kardvívás:

A találatok adása vágással és szúrással egyaránt történhet, ezért ennek a fegyvernemnek a legnagyobb a variálhatósága, cselekménysora, ebből adódóan szellemisége. Dinamikus volta miatt a kívülálló számára talán a leglátványosabb. A találati felület deréktól felfelé érvényes ez alatt mélyvágásnak minősül, amit a gép nem jelez. Az elmúlt néhány évben került bevezetésre a kibontakozó félben lévő női ága.

• Tőrvívás

Az előző konvenció itt is érvényes találati felület csak a törzs, amelyet csak szúrással lehet eltalálni. A fej és a karok érvénytelenek, ezt fehér lámpa jelzi, de ez a konvenciót nem szünteti meg, mindenképpen el kell dönteni, ki támadott. Ha a támadó szúrt érvénytelent, nincs találat, ha nem, akkor a védekező fél kapta a tust.

• Párbajtőr-vívás

Nem konvencionális fegyver, nem számít, melyik fél a támadó, amelyik előbb talál, az adta a tust. A lehető legegyszerűbb fegyvernem, a legtöbben ezt választják. Az esélyek kiszámíthatatlansága a fegyver jellegéből adódóan itt a legnagyobb. Csak szúrni lehet, az egész test érvényes. Ha mindkét fél talál kettős találatnak minősül.

A vívóteret pástnak nevezik. A hossza 14 méter (a két végén 1-1 méteres sáv a versenyző védekezésére szolgál), a szélessége 1,5 métertől 2 méterig terjed. A pástot a középvonal osztja ketté. Alapállásban a versenyzők (kezdésekkor) a középvonaltól két-két méterre helyezkednek el. Ezt felállási vonalnak hívják. A pást végét hátsó határvonal jelzi. Találatot csak a két határvonal között lehet érvényesen elérni. A versenyző védekezésképpen egy lábbal leléphet a vonalról. Ha mindkét lábával lelép, az ellenfél technikai tust kap.

A mérkőzéseket kieséses vagy körmérkőzéses rendszerben bonyolítják le.

• Kieséses rendszer: A jelentkezőket párokba sorolják. A párok meghatározott számú mérkőzéseket vívnak egymással. A vesztesek kiesnek a további küzdelemből, a győzteseket ismét párokba sorolják (csörte). Így megy ez egészen addig, amíg az utolsó két pár marad hátra. Ezek győztesei döntik el a verseny első és második helyezését, míg a két vesztes a harmadik és negyedik helyezést. Ezen versenyformát ma már nem alkalmazzák.

• Körmérkőzéses rendszer: A versenyre jelentkezők közül, előzetesen csoportokat alakítanak ki, és ezen belül mindenki vív mindenkivel. Az elért győzelmek száma adja a helyezést. Egyenlő számú győzelem esetén a tusarány(adott tusok száma/kapott tusok száma) dönt. A csoport előre meghatározott számú helyezettjei továbbkerülnek, a többiek kiesnek. A továbbjutottakból újabb csoportokat alakítanak, akiknek körvívása után ismét továbbkerülők és kiesők keletkeznek. Így megy ez egészen addig, míg az utolsó 6-9 vívó marad meg (döntő), akiknek körvívása alakítja ki a végső eredményt. Ma már ezt sem alkalmazzák

• Csapatverseny : Az egyéni versenyekhez hasonlóan csapatversenyeket is rendeznek. Ezeket is vagy körvívásos, vagy kieséses rendszerben bonyolítják le. Egy-egy csapat 3-6 tagból állhat és az egyik csapat minden tagja mérkőzik a másik csapat minden tagjával. Háromtagú csapatoknál így 9, négytagú csapatoknál 16, öttagúaknál 25 és hattagúaknál 36 mérkőzést vívnak a csapatok. A csapattagok által megnyert mérkőzések száma adja a csapatverseny eredményét. Négyes csapatoknál igen gyakori, hogy mindkét csapat tagjai egyenlő számú győzelmet aratnak. Ilyenkor az a csapat győz, amelynek tagjai kevesebb találatot kap. Ha mindkét csapat egyenlő számú találatot kap a mérkőzés döntetlennel ér véget. Ha az ilyen döntetlenül végződő mérkőzést döntésre kell vinni - pl. továbbkerülés, vagy az első hely eldöntése miatt, amit minden esetben el kell dönteni -, a csapatonként kijelölt 1-1 fő vív egyéni mérkőzést és annak eredményét veszik át a csapatok.

A versenyek többségét világbajnoki rendszerben szervezik meg, azaz a vívókat az aktuális ranglista alapján csoportokba sorolják, majd a csoport küzdelmekből továbbjutók, bekerülnek az egyenes kieséses szakaszba (táblára) melyben 128, 64, 32,16, 8 vívó vesz részt létszámtól függően. A versenyeket nemenként elkülönítve rendezik meg, azaz férfi és női versenyek vannak.

A nemzetközi versenyeken a zsűri a parancs szavakat franciául adja ki.

Vitorlázásról évezredek óta beszélhetünk, ám a történelemből megismert hajók, messze álltak még a mai versenyhajóktól.

Az ókorban nemzetek sorsa, felemelkedése függött egy-egy jó flottától, így uralták a tengereket a görögök, a rómaiak és az egyiptomiak, majd a nagy felfedezések korában a gyarmatosítók és a távoli földrészek meghódítói is hajókon szelték az óceánokat.

A legrégebbi múltra visszatekintő vitorlásverseny a Cumberland-kupa, amelyet 1715-ben rendeztek meg először, s napjainkban is él még ez a viadal. Nemzetközi szinten az 1851-ben útjára indított Hundred Guineas-kupa a legrégebbi, amelyet napjainkban - az első győztes, America nevű hajó tiszteletére - már Amerikai-kupának neveznek.

A nemzetközi szövetség (International Sailing Federation - ISAF) 1906-ban szerveződött meg, jelenleg 121 tagországot, s mintegy félmillió vitorlázót számlál.

A vitorlázás 1900-ban debütált az olimpián, Párizsban három hajóosztály versenyezhetett - érdekesség, hogy már Athénban is lett volna lehetőség a bemutatkozásra, ám a rossz időjárás miatt nem futhattak ki a hajók. A szörf csupán 1984-ben nyert felvételt.

A magyar sikereket egy mondatban is el lehet intézni: 1980-ban, a tallinni viadal repülő hollandi számában a Detre testvérek, Zsolt és Szabolcs állhattak a dobogó legalsó fokára.