Az első léceket főleg vadászok vagy utazók öltötték magukra, és elengedhetetlen eszköze volt a hosszú tél birodalmában élőknek. Persze nem gyorsaságuknak, sokkal inkább stabilitásuknak köszönhették fennmaradásukat. Az alpesi sí és az északi sí furcsa elegyét először az 1700-as években kezdték el élvezni: Norvégia Telemark körzetében egyre gyakoribbak voltak a viadalok, amelyeken mind a lesiklásnak, mind a síugrásnak hódoltak a fanatikusok.

Az első szervezett versenyek a XIX. század korai éveiben kezdtek kialakulni, de majdnem egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy egész Európa felfedezze a síelés örömeit. Norvég mintára azonban főleg a sífutás terjedt el, így ez a versenyszám kapott helyet elsőként a téli olimpiákon.

Pedig a századfordulón már ismert volt az alpesi forma is, a lilienfeldi földbirtokos, Matthias Zdarsky nemcsak elképzelte, de tapasztalatai alapján fabrikált is magának felszerelést. Zdarsky 1896-ban, Hamburgban adta ki "Alpesi lilienfeldi sízési technika" című könyvét, ráadásul feltalálta a merev, "lilienfeldi kötést". 1899-ben kidolgozta a szlalomot mint versenyszámot. Az alpesi sízés módszertanának atyja a fekete-erdei Wilhelm Paulckéval, a síturizmus hívével folytatott vitájában megteremtette az alpesi sízés és az északi sífutás különválasztásának alapjait.

Az alpesi sí az 1930-as években kezdte meg térhódítását, olyannyira, hogy az 1936-os, garmisch-partenkircheni játékokon már helyet kapott a programban a "kombináció", amely lesiklásból és műlesiklásból állt.

Az igazi robbanás a második világháború után következett be, ekkor fedezte fel Svájc és Ausztria az alpesi lejtőkben rejlő lehetőséget. Négy különböző szakág fejlődött: a már meglévő műlesiklás és lesiklás mellett az 1952-es oslói játékokon felbukkant az óriás-műlesiklás, majd a szuper óriás-műlesiklás, szaknyelven szuper-G (az óriás-műlesiklás és a lesiklás egyfajta hibridterméke), amely az 1983-as Világkupa-sorozatban debütált, és 1988-ban, Calgaryban lett olimpiai sportág.

Az olimpiai alpesi versenyeken tíz számban avatnak győztest, öt-öt női, illetve férfi aranyérmet osztanak szét.

Öt versenyszámot rendeznek, nőknél, férfiaknál egyaránt lesiklást, műlesiklást, óriás műlesiklást, szuper óriás műlesiklás (Super G) és az alpesi összetettet.

A sí számok legfontosabb szabálya, hogy a versenyzők nem hagyhatják el a pályát, idegen segítség nélkül, felcsatolt sível kell megtenniük az adott távot. Egy versenyszámban egy nemzetből négy versenyző szerepelhet. A lesikló pálya szintkülönbsége a férfiak esetében 800-1100 méter, a nőknél 500-800 méter. A rajtsorrendet, a versenyt megelőző időmérő edzések alapján állapítják meg.

A versenyzőnek valamennyi számban úgy kell a pályán végigmennie, hogy minden irányjelző kapun áthaladjon. Kapu kihagyásáért a versenyzőt kizárják. Az áthaladásnál, a versenyző mindkét kötésének, amelyekkel a lécek a lábaihoz vannak erősítve, a kaput jelző póznák között kell áthaladnia. Amennyiben ez így történik, úgy a póznák döntése nem számít szabálytalanságnak.

A lesiklásban minél gyorsabban kell végig haladni a piros zászlókkal szegélyezett pályán. A versenyzőnek legalább fél pár léccel kell a célba érkezni. Egy futamot rendeznek, a leggyorsabb idő nyer.

A műlesiklás abban különbözik a lesiklástól, hogy itt két pályát kell teljesíteni, és annak összetett eredményéből kerül ki a győztes. A pálya rövidebb, mint a lesiklásban, de sokkal több kapuval nehezítik, sokkal több éles kanyar található benne. Két futam ugyanazon lejtőn, a legjobb idő nyer.

Az óriás műlesiklásban hosszabb a pálya, mint a műlesiklásban, de kevesebb kanyar található benne. Két futam ugyanazon lejtőn, a legjobb idő nyer.

A super G a lesiklás gyorsaságából és az óriás műlesiklás kanyarjainak ötvözetéből áll össze. Egy futam, a leggyorsabb idő nyer.

Az ötödik versenyszám az alpesi összetett, amely két különböző versenyszámból, egy lesiklás és két műlesiklás futam összesítéséből adódik.

Azokban a számokban, melyekben két futam dönt a győztesről, a második körben az első harminc versenyző fordított sorrendben rajtol.

A biatlon vagy sílövészet összetett téli sport, amely sífutásból és lövészetből áll. Újabban nyári versenyeket is rendeznek, a sílécet ekkor kerekes szerkezet helyettesíti.

A biatlon története összefügg az öttusa történetével, az öttusa rövidített téli változatának tekinthető. Az 1924-es téli olimpián bemutató jelleggel már rendeztek egy biatlonra emlékeztető versenyt. Sokáig az öttusa nemzetközi szövetség keretében szervezték tevékenységüket, az önálló nemzetközi szövetség (International Biathlon Union) 1993-ban alakult meg. A sílövészet különböző távú sífutó versenyekből áll, a közbeiktatott lövészetek száma a távhoz igazodik.

Az első világbajnokságot 1958-ban rendezték, teljes svéd sikerrel: a 20 km-es egyéni távon Adolf Wiklund, a 4×7,5 km-es váltóversenyben Svédország győzött. Olimpián először 1960-ban szerepelt a sílövészet.

A sífutást futólécekkel teljesítik, a futás stílusa 1984 óta szabad stílusú (azaz megengedett a korcsolyázó stílus alkalmazása), korábban klasszikus stílusban (az emelkedőktől eltekintve párhuzamosan vezetett lécekkel) kellett teljesíteni a távot. A lövészetet kisöbű sportpuskával teljesítik, fekvő és álló testhelyzetben. A lövészetben ejtett hibákat a versenyfajtától függően büntetőkörökkel (150 m) vagy időbeszámítással büntetik. A jelenleg érvényes versenytávok:

• férfiak: 10 km, 12,5 km, 15 km, 20 km és 4×7,5 km váltó;
• nők: 7,5 km, 10 km, 12,5 km, 15 km, 4×6 km váltó;
• vegyes: 2×6 km + 2×7,5 km váltó.

A legrövidebb versenyeket sprintversenynek nevezik, két lövészettel (egy fekvő, egy álló), a lövéshibát büntetőkör futásával veszik figyelembe. Ezzel szemben a leghosszabb távokban (egyéni versenynek nevezik) négy lövészet van (fekvő–álló–fekvő–álló), a lövéshibák 1-1 perc időbüntetéssel járnak. Vannak még üldözőversenyek és tömegrajtos versenyek is. Előbbiek távja 12,5 km, illetve 10 km, utóbbiak távja 15 km, illetve 12,5 km.

Az amerikai Bob és Szkeleton Szövetség az 1880-as éveket ismeri el a sportág első korszakának, így egyelőre Albany városáé a dicsőség. Európai források ugyanis csak 1883-ra teszik az első nem hivatalos bob versenyt, szervezett keretekben azonban csupán 1898. január 5-én rajtolhattak el az ötszemélyes tákolmányok Svájcban. (Érdekessége a viadalnak, hogy két utasnak hölgynek kellett lennie.)

St. Moritzban a sportág nagy örömet szerzett a brit és amerikai turistáknak, az 1914-es Európa-bajnokságon már több mint száz bob száguldott az alpesi lejtőkön.

Ami a bob olimpiai múltját illeti: az 1924-es bemutatkozás óta a megszerezhető 37 aranyból 21-et a németek és a svájciak zsebeltek be. Az igazi nagy áttörésre az 1952-es oslói olimpia után került sor, amikor minden idők legnehezebb bobcsapata, Németország miatt (468 kg-ot nyomtak összesen) az 1923-ban alapított nemzetközi szövetség új szabályt hozott: a kettes bob legénységének felső súlyhatára 200, a négyesé 410 kilogramm lett. A négyesek bobbal együtt legfeljebb 630 kg-osok lehetnek.

A kettes bobban egy kormányos és egy fékező ember, a négyesben mellettük még két plusz tolóember alkotja a csapatot. Négy futam eredményeit összeadják, így alakul ki a végeredmény.

A bobosoknál férfi kettes és négyes, valamint női kettes szerepel az olimpiai műsoron.

Valamennyi versenyszámot két nap alatt bonyolítják le, mindkét nap két-két futammal. Az időket összeadják, és az így kapott leggyorsabb idő nyer. A pálya a szánkóhoz hasonlóan speciális döntött kanyarú teknő alakú pálya, ezen kell minél gyorsabban a célba érni.

A startnál a versenyzők belökik a bobot, majd egyesével beszállnak és igyekeznek minél kisebbre összegörnyedve, minél gyorsabban a célba érni. A kettes bob kormányosból és fékezőből, a négyes a kormányoson és a fékezőn kívül két tolóból áll.

A játék több évszázados múltra tekint vissza, már a XVI. századból van egy skót írásos emlék, amely 1511-ből a jeget, a követ és a seprűt, mint egy sport eszközeit említi. (Emellett 1560-ban Pieter Brüghel is megfestette holland curlingezőket.)

Skóciába már az 1800-as évek közepén bajnokságot rendeztek, nem véletlen, hogy Észak-Amerika is skót emigránsok révén ismerkedett meg a curlinggel. Az első klub 1807-ben alakult (Royal Montreal Curling Club), a játék pedig hamar közkedvelté vált.

Az első kanadai bajnokságra 1927-ben került sor, az USA bajnokságára ellenben pont harminc évet kellett várni. 1958-ban, a sportág első világbajnokságán Kanada dominált, a nemzetközi szövetség 1966-ban, Edinburgh-ban alakult meg.

Az egykori "kőbogyót" napjainkban gránitból faragják ki, súlya 20 kilogramm, 30 centiméter átmérőjű és 12 centiméter magas. A játék egyszerű, a szabály alapja a baseballéhoz hasonlít. Minden csapat 4-4 játékosból áll, ők 10 játszmában 2-2 dobással (csúszással) kísérletezhetnek. A lényeg, hogy a jégpálya végén lévő célkör közepéhez minél közelebb csúsztassák a korongot, akár úgy is, hogy kilökik az ellenfél korongját.

A sportág olimpiai múltja egészen 1924-ig nyúlik vissza, Chamonix-ban ugyanis már bemutatták a curlinget, ám nem aratott nagy sikert. Később még öt alkalommal jutott el a bemutatásig (1932, 1936, 1964, 1988, 1992), mire nyolc éve Naganóban végre először érmet is osztottak.

Az olimpián tíz férfi és tíz női csapat indul, egy csapat négy főből és egy tartalékból áll.

A harminc centi átmérőjű, tizenegy és fél centi magas, majdnem húsz kilós "követ" kell az egyik játékosnak a jégen a egy koncentrikus körökből álló cél közepéhez minél közelebb lökni.

Eközben másik két társa a seprűvel "melegíti" a jeget, míg negyedik társuk a célnál elhelyezkedve hangos utasításokkal segíti az irányítást. Az ellenfél célja ugyanez, így a másik "kövének" ellökése megengedett.

Egy csapat egy pontot kap minden kőért, amely közelebb áll meg a középponthoz, mint az ellenfél legjobban helyezett köve - feltéve, hogy a Tee-től nincs messzebbre, mint 1,83 méter.

Egy játék tíz menetből áll, egy menet alatt mindkét csapat 8 követ guríthat - kettőt csapattagonként. A csapatok felváltva csúsztatnak, a csapatkapitányok kerülnek sorra utoljára. A pontokat az menet végén állapítják meg. Az a csapat nyer, amelynek a tíz menet végén több pontja van.

A curling az 1998-as ötkarikás játékokon debütált, mint olimpiai sportág.

Fémkorcsolyákat először Skandináviában és Hollandiában használtak. A szakemberek a németalföldi országot jelölik meg a sportág "szülőföldjének", ám az első írásos dokumentum azt jelzi, 1763. február 4-én Anglia adott otthont az első versenynek - 15 méteres távon. Az első hivatalos viadal pont száz évvel később, Oslóban zajlott. 1889-ben Hollandia lett a házigazdája az első világbajnokságnak, amelyen részt vettek a legjobb holland, orosz, amerikai, és angol versenyzők is. Három évvel később, 1892-ben, a hollandiai Scheveningenben megalakult a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség (ISU).

A gyorskorcsolya természetesen az olimpiák kezdeténél fogva szerepelt a programban: 1924-bern, Chamonix-ban már rendeztek 500, 1500, 5000 és 10 000 méteres versenyeket a férfiak számára. A játékok sztárja a későbbi ötszörös olimpiai bajnok finn Clas Thunberg lett, aki Chamonix-ban háromszor is a dobogó tetejére állhatott. A világháború előtt olyan nagy versenyzők száguldoztak a jégen, mint a négyszeres olimpiai bajnok norvég Ivar Ballangrud vagy a Lake Placidben két-két elsőséget szerző amerikai John Shea és Irving Jaffe. 1952 sztárja a norvégok három aranyérmet "összekorcsolyázó" versenyzője, Hjalmar Anderson volt.

A hölgyek 1960-ban, Squaw Valleyben kaptak először lehetőséget, itt tűnt fel a későbbi hatszoros bajnok, a szovjet Lídia Szkoblikova. 1980-ban máig utolérhetetlen eredményként, az amerikai Eric Heiden minden férfiszámot abszolvált, így egy olimpián öt aranyérmet nyert. Összességében ötig jutott Calgary, Albertville és Lillehammer ötszörös bajnoknője, az amerikai Bonnie Blair, aki 500 méteren egyik olimpián sem talált legyőzőre.

A rövidpályás gyorskorcsolya annak ellenére, hogy csupán 1988-ben debütált az olimpián, majdnem olyan régi múltra tekint vissza, mint hosszútávú változata. A sportág megszületése Észak-Amerikához köthető: 1906-ban már megmérkőztek egymással a legjobb kanadai és amerikai versenyzők, 1921-ben pedig megrendezték az első nemzetközi viadalt is. A sportág népszerűsége ellenére az első "nem hivatalos" világbajnokságra csupán 1976-an került sor, míg az ISU 1978-ban adta áldását a rendezvényre.

Olimpián a sportág 1988-ban, Calgaryban debütált

Összesen tíz aranyérmet osztanak ki: a nőknél és férfiaknál egyaránt 500, 1000, 1500 és 5000 méteren, valamint üldözéses csapatversenyben, a nőknél még 3000-en, a férfiaknál 10000-en is.

A férfiak ötszáz méteres versenyét leszámítva minden számban egy futamot rendeznek, a kivétel esetében kettőt is, a végeredményt a két futás összesítése adja ki. A pálya, akárcsak az atlétikai versenyeknél, négyszáz méteres, az óramutató járásával ellenkező irányban futnak. A versenyzők páronként versenyeznek, de az óra "ellen". A gyorskorcsolya sajátossága, hogy a versenyzők a futam közben minden körnél pályát cserélnek, vagyis előbb a külső íven haladó tér át a belsőre, majd a belső íven futó válthat sávot. Az üldözéses csapatverseny sajátossága, hogy a pálya két ellentétes pontjáról, az egyenesekből indulnak a hármasok, amelyek beérkezésénél a hátul haladó beérkezését számítják. Az indítás és a cél helye természetesen számonként változik.

A jégkorong egy gyors, dinamikus sport. A Nemzetközi Jégkorong-szövetségnek (IIHF) 64 tagországa van, de a következő országokban a legnépszerűbb: Kanada, USA, Svédország, Finnország, Csehország, Szlovákia, Oroszország (régebben Szovjetunió). A felsorolásból kitűnik, hogy általában azokban az országokban dívik, ahol jellemző a hideg idő, lehetőséget adva a természetes jégfelületek kialakulására. Bár a felsorolt országok mindegyikében működik professzionális liga, az Észak-Amerikai Profi Jégkorongliga, ismertebb nevén NHL jelenti a sportág csúcsát.

A világ legnépszerűbb téli sportágának szülőföldje hol is lehetett volna, mint Kanadában, ahol az 1800-as évek közepén kezdett kialakulni a jégkorong, hogy aztán - érdekes módon - 1920-ban, éppen egy nyári játékon mutatkozzon be az olimpia nyilvánossága előtt.

Bár a történelmi kutatások szerint az első jégen történő "hockey"-mérkőzés szereplői brit katonák voltak, mégis Kanada keleti partvidékét, Új-Skóciát tartják a jégkorong szülőhelyének. A brit bevándorlók az általuk közkedvelt ősi kelta eredetű bandy és shinty szabályait ötvözve találták ki a jégkorong ősét, amelyet Halifax és Kingston területén már az 1850-es években játszották.

A mai játékhoz hasonló elő találkozóra 1875-ben, Montrealban került sor, a szabályokat J. G. A. Creighton alkotta meg. A két csapat 9-9 játékosból állt, és a szabályok nagy része a rögbit idézte. 1910-től alkották meg a három harmados játékidőt, 1911-től egy időben már csak hat játékos lehetett a pályán.

A jégkorong - téli olimpia híján - 1920-ban, Antwerpenben debütált az ötkarikás játékokon,  a tornát Nagy-Britannia nyerte meg Dánia és Belgium előtt. Ha ezt nem számítjuk, akkor a téli játékok történetének legnagyobb sorozatát Kanada mondhatja magáénak, hiszen 1924 és 1952 között csak a juharlevelesek nyertek. A nagy sorozatot a Szovjetunió felbukkanása törte meg, a keletiek 1992-ig minden olimpián nyertek, kivéve a két Egyesült Államokbeli fellépést: 1960-ben Squaw Valleyben és 1980-ban Lake Placidben a házigazdáé lett az arany.

A változást az 1994-es, lillehammeri olimpia hozta meg, ahol már limitált létszámban ugyan, de részt vehettek az NHL-ben szereplő profik is.

A jégkorong sport az 1920-as évek közepén került hazánkba. Az addig egyeduralkodó bandyt gyorsan kiszorította és egyre népszerűbbé vált. A kezdeti években az úttörőszerepet elsősorban a BKE csapata vállalta magára, de sorra alakultak más szakosztályok is, így pl. a BBTE és az FTC.

Magyarország első alkalommal 1927-ben szerepelt a Nemzetközi Szövetség (akkori nevén LIHG) által rendezett tornán, az Európa Bajnokságon Bécsben, ahol a csak BKE játékosokból álló csapat az utolsó, hatodik helyen végzett. A magyar válogatott első mérkőzést január 24.-én játszotta Ausztria ellen, melyen 6-0-s vereséget szenvedett el.

A jégkorongcsapatok általában 18 mezőnyjátékosból és 2 kapusból állnak, ebből 1 kapus és 5 mezőnyjátékos van egyszerre a jégen. Mivel a jégkorong egy nagyon gyors és intenzív játék, az 5 játékosból álló úgynevezett sorok általában 45 másodpercenként váltják egymást a jégen. A játék célja, hogy a korongot az ellenfél kapujába juttassuk, lehetőleg többször mint az ellenfél. A játékosok egy ütő segítségével irányítják a korongot a jégen. A test bármely részével lehet a korongot kezelni, irányítani tilos. Érvényes gólt csak az ütővel lehet szerezni, valamint akkor ha a korong bármely testrészről a kapuba pattan. A szándékos rúgó vagy dobó mozdulat nem érvényes.

A mezőnyjátékosokat két csoportba sorolhatjuk. A támadók lehetnek balszélsők, centerek, illetve jobbszélsők. Egy sorban 3 támadó játékos szerepel. A védők lehetnek bal bekkek illetve jobb bekkek, és általában párban játszanak. A sorcserék alkalmával általában egy új védőpár lép a jégre. A mérkőzéseken egy csapat általában 4 támadósort (12 játékos), 3 védőpárt (6 játékos) és 2 kapust öltöztet be (kapusból természetesen egyszerre csak egy lehet a jégen). Az edzők a sorokat a mérkőzés alatt bármikor cserélhetik, nem szükséges, és nem is szokás mindig megvárni a következő játékmegszakítást.

A jégkorong mérkőzés három, 20 perces harmadból áll. A 20 perc tiszta játékidőt jelent, vagyis a játék megszakítása alkalmával az órát megállítják. Játékmegszakítás után a korongot a bedobással (bulival) hozzák játékba. A két center szemben áll a bedobó helyen, a játékvezető pedig bedobja közéjük a korongot, melyet ők igyekeznek ütőjükkel saját csapattársukhoz juttatni.

• Les: A támadócsapatnak előbb kell a korongot a támadó harmadba juttatni, mint ahogy egy játékosa oda belépne. Ha úgy juttatják a korongot a támadó harmadba, hogy azt megelőzően már tartózkodik ott játékosuk, akkor beszélünk lesről. Angolul "offside".

• Tilos felszabadítás (túlütés): Ha a támadócsapat a saját térfeléről az ellenfél alapvonala mögé üti a korongot akkor beszélünk tilos felszabadításról. Az NHL-ben nem fújják be automatikusan, csak akkor, ha a korongot megérinti a védekező csapat egy játékosa. Európában automatikusan fújják amint a korong áthaladt az alapvonalon. A tilos felszabadítást elkövető csapat büntetése, hogy a buli az ő védő harmadukban lesz. Szintén nevezik túlütésnek is, bár ez kevésbé elterjedt.
• Kiállítás: Lehet kis büntetés, nagy büntetés vagy fegyelmi. Ezek tételei 2-, 5-, illetve 10 perc vagy végleges kiállítás. A vétkes játékos a büntetésnek megfelelő időtartamra elhagyja a játékteret. Csapata ez idő alatt emberhátrányban játszik. A kisbüntetés lejár ha az emberelőnyben játszó csapat a kapuba talál. A nagy büntetések nem járnak le, ezeket le kell ülnie a vétkesnek. A fegyelmi büntetésekkel sújtott játékosok helyett más mezőnyjátékos a jégre léphet. A büntetések angol megfelelői "minor penalty", "major penalty", "misconduct penalty".

• Játékteret elhagyja a korong: Ha a korong teljes terjedelmével elhagyja a játékteret szegélyező palánkot. Szándékosságért 2 perc büntetést kap a vétkes játékos.

• Sérülés: A játékvezető megállítja a játékot, ha egy játékos megsérül.

• Korong irányítás: A korong kézzel való irányítása, büntetést nem von maga után.

• Kapu elmozdulása: A kapu elmozdítása, ha szándékos a mozdulat, akkor az elkövető játékost kiállítják a játék késleltetéséért.

A műkorcsolya és a jégtánc olimpiai sportágak, értékelésük pontozással történik. A versenyző vagy versenyzők külön pontokat kapnak a technikára és külön az előadásmódra. Mindkét ágban adott elemeket kell zenére bemutatni.

A középkor embere már felfedezte a csúszkálás szépségét, az igazi forradalmat E.W. Bushnell robbantotta ki, amikor megalkotta az első fém éllel rendelkező korcsolyát. A sportág olyannyira népszerű lett, hogy az 1908-as londoni, és az 1920-as antwerpeni nyári játékok programjába beiktatták a férfiak, a hölgyek és a párosok versenyét, ám igazi helyét csak az 1924-es, chamonix-i ötkarikás játékokon nyerte el.

A férfiaknál az amerikai Richard "Dick" Button 1948-as sikeréig csak európai versenyző nyert, azóta viszont állandósul az orosz-amerikai harc, amelyet utoljára a brit Robin Cousins tudott megtörni még 1980-ban

A hölgyek versengésének hőskorában a norvég Sonja Henie-nek nem volt méltó ellenfele, aztán Tenley Albright, Carol Heiss, Peggy Fleming és Dorothy Hamill jóvoltából az amerikaiak, majd Anett Pötzsch és Katarina Witt révén a keletnémetek időszaka következett.

Mint Magyarok, műkorcsolyázásban a legsikeresebb téli sportágat tisztelhetjük. A világbajnok Rotter Emília, Szollás László duó 1932-ben és 1936-ban bronzérmes lett, Kékessy Andrea és Király Ede ezüstöt nyert St. Moritzban (1948), majd a következő két olimpián a Nagy testvérpár, Marianna és László szerzett két bronzot. Az 1980-as játékokon Regőczy Krisztina és Sallay András csalással maradt le az aranyéremről, azóta viszont a legsikeresebb helyezésünk két hetedik hely volt, ezt Engi Klára és Tóth Attila tudta felmutatni 1988-ban és 1992-ben.

Négy számban avatnak bajnokot: női és férfi egyéni, páros és jégtánc.

A női és férfi egyéniben, valamint a párosban két-két részből áll a verseny. Előbb a rövidprogramot kell bemutatni, ebben nyolc elemnek kötelezően kell szerepelnie. Aztán következik a szabadprogram, ebben önállóan választott zenére, egyénileg kialakított ugrássorral lépnek fel a versenyzők. Azt is pontlevonással büntetik, ha túl kevés, de azt is, ha túl sok ugrás szerepel egy gyakorlatban.

A versenytánchoz némileg hasonlatos jégtáncban csak párosok szerepelnek, itt a lépéseken és a zenével való összhangon van a hangsúly. Előbb a kötelező táncot, majd az egyénileg alkotott táncot, végül a szabadon választott táncot mutatják be a párosok. A kötelezőben minden páros ugyanarra a zenére mutatja be gyakorlatát, az egyénileg alkotottban különböző ritmusokat kell összeválogatni, míg a szabadban egy önállóan kiválasztott számra kell futni.

A pontozás menete: a kilenc pontozóbírót tizenkettő közül választják ki, sorsolással. A különböző gyakorlatokat külön pontozzák, a bemutatott ugrások erősségét, valamint a kivitelezést veszik számba. A legalacsonyabb és a legmagasabb pontszámot kiveszik a számításból.

Páros és női, illetve férfi versenyre bontható a sportág. Mindháromban egy ún. rövidprogramot és egy kűrt kell bemutatni. Mindkét program fő elemei az ugrások, forgások, lépéssorok, illetve ezek kombinációi és egyéb figurák. A rövidprogram hossza mindhárom kategóriában maximum 2 perc 50 másodperc. A vokális zene nem megengedett, egy pont levonás jár érte.

Páros

A páros korcsolyában az említett ugrások, lépéssorok és forgások mellett fontos elem az emelés, illetve ún. dobott ugrások és kitartott, illetve pörgetett emelések. A kűr vagy szabad korcsolyázás 4 perc 30 másodpercig tart.

Női

A nők a fent említett ugrásokból duplákat és triplákat teljesítenek. A nők kűrje 4 percig tart, tartalmaznia kell kombinációkat, külön ugrásokat, forgásokat, egyéb elemeket, és lépéssort. Rövidprogramjuk 2 perc 40 másodperces, melyben kell lennie ugráskombinációnak, különálló ugrásnak, egyéb elemeknek és különböző forgásoknak.

Férfi

A férfiak általában könnyebben tudnak tripla és négyfordulatos ugrásokat teljesíteni, a kűrjük 4 perc 30 másodpercig tart. Rövidprogramjuk hossza ugyanúgy 2 perc 40 másodperc.

Jégtánc

A jégtánc tulajdonképpen parkett-tánc a jégen. Fő elemei az emelések és a lépéssorok. A jégtáncban a pár tagjai nem távolodhatnak el egymástól olyan mértékben és annyi időre, mint a páros korcsolyában, és ez utóbbival ellentétben a fej fölé történő emelés tilos. A jégtánc verseny a következő programokból tevődik össze:

• kötelező tánc – minden évben 4 tánc van megadva, az adott verseny előtt ezek közül sorsolnak egyet, amit be kell mutatnia minden párnak, és mindnek ugyanarra a zenére kell korcsolyáznia
• eredeti tánc (original dance), ami 2 percig és 30 másodpercig tart, és minden évre egy, két vagy három táncot adnak meg, amiből minimum kettőt kell felhasználniuk a pároknak a programjukban, de három ritmusváltással. Tehát ha az adott évben blues, jive és foxtrott van megadva, akkor a versenyzők a háromfajta zenéből alkothatják a programjukat, vagy akár jive–blues–jive váltással is.
• kűr, ami 4 percig tart.

A síakrobatika az 1960-as évek Amerikájának a terméke. Ebben az időben a szociális változások és a szabadságérzet kiteljesedése révén egyre őrültebb, extrémebb sportágak alakultak ki. Erre az időszakra tehető a görkorcsolya-, a snowboard- és a síakrobatika-láz térnyerése. Utóbbi nem más, mint az alpesi sí és az akrobatika veszélyes elegye, amely napjaink téli sportágai között egyre komolyabb szerepet vív ki magának.

Az első ilyen jellegű versenyt 1966-ban, Attitash városban rendezték, de a Nemzetközi Sí Szövetség (FIS) csupán 1979-ben karolta fel és alkotta meg szigorú reguláit, az ugrás- és a pontozási technikát. Az első Világkupa-sorozatra 1980-ig, az első világbajnokságra 1986-ig kellett várni.

Az olimpiákon 1992-ben mutatkozott be, akkor nagymogulban a férfiaknál a francia Edgar Grospiron, a hölgyeknél az amerikai Donna Weinbrecht győzött. Két évvel később már az ugrás is szerephez jutott.

Két-két versenyszámot rendeznek nőknek és férfiaknak egyaránt, a mogult és az ugrást (aerials).

Mogul: Folyamatosan haladnak lefelé, és a több, apró buckával ellátott pályán különböző figurákat mutatnak be, legalább két trükkös ugrással tarkítva. A pontozásban 25-25 százalékot számít az idő és az ugrások, míg a pontszám 50 százalékát a lesiklási technika pontozása adja. A verseny elnevezése az osztrák Mugel kifejezésből származik, amely buckát jelent.

Ugrás: 55 méter nekifutás után, egy szinte derékszögű sáncról elugorva szaltóznak, pörögnek. Minden versenyző két ugrást mutat be, ezek összpontszámai után alakul ki a tizenkét fős döntő mezőnye. Ott újabb két ugrás után alakul ki a végső sorrend.

Történelmi kutatások szerint már 4000 évvel ezelőtt ismerték elődeink a sílécet, mint a nagy hóban való közlekedés egyik eszközét. Az első ilyen helyek Norvégia, Svédország és Finnország északi részén, a sarkkör közelében lehettek, s főleg vadászok alkalmazták.

Igazi elterjedését azonban a vikingeknek köszönheti a világ, maga a szó etimológiája is a "fadarab" kifejezésre vezethető vissza. Az első norvég királyt, Olav Tryggvasont (Kr. szerint 995 körül) már a szárazföld és a tengerek kiváló sportembereként írják le a krónikák, történészek szerint a síelés egyike volt annak a nyolc művészetnek, amelyet a későbbi Harold király magas szinten művelt.

A korai leírások szerint 1767-ben már profi síversenyt rendeztek Norvégiában a hadsereg katonái között, a győztes egy lovat és két tehenet kapott jutalomként.

Az első téli olimpián, 1924-ben, Chamonix-ban a francia szervezők mindössze öt síszámban avattak bajnokot, és ezek egytől egyig északisí-számok voltak. A sífutás önállóan 1932-ben, Lake Placidben kapott létjogosultságot, visszakapva azt az elismerést, amelyet hazai környezetben, Norvégiában már 1900 környékén megszerzett a Holmenkollen sífesztivál keretében.

1988-ban, Calgaryban az addigi klasszikus stílus (azaz nyomvonalban történő haladás) mellett bemutatkozott a szabadstílus, amely már elfogadta az úgynevezett korcsolyázó technikát is.

Az olimpián hat férfi és hat női versenyszámot rendeznek. A férfiak 1,5 kilométer (sprint) szabadstílusban, összetett üldözésesben: 15 kilométer klasszikus + 15 kilométer szabadstílus üldözéses rajttal, 15 kilométer klasszikusban, 30 km szabadstílus tömegrajttal, 50 kilométer klasszikusban és 4-szer 10 kilométeres váltóban (két klasszikus, két szabad) szerezhetnek érmeket. A nők 1,5 km (sprint) szabadstílus, szintén összetett üldözésesben: 7,5 km klasszikus + 7,5 km szabadstílus üldözéses rajttal, 10 kilométer klasszikusban, 15 kilométer szabadstílusban, 30 kilométer klasszikus tömegrajttal, valamint 4-szer 5 km váltóban (két klasszikus, két szabad) versenyeznek.

A sífutás legfontosabb különbségtétele a klasszikus és a szabadstílus megkülönböztetése. A klasszikusban a léceknek két vájatban kell haladniuk, a sífutó mozgása úgymond egyenesvonalú. A szabadstílusban a versenyző oldalazó mozdulatokat is tehet.

Egy versenyszámban egy országból négyen indulhatnak, a váltóversenyen pedig országonként egy négytagú csapat.

A sífutásban használt sílécek vékonyabbak, mint az alpesi síben használatosak, míg a cipők a sífutóknál csak az orruknál vannak a léchez rögzítve.

A sprintszámokban egyéni indítás van, 15 másodperces időközökkel. A tizenhat legjobb kerül a kieséses szakaszba, ahol négyesével versenyeznek. Innen a két-két legjobb jut a két elődöntőbe, majd a négyversenyzős döntőbe, ahol egy futamon dől el az arany.

A csapat sprintversenyekben az elődöntőben 10-10 vagy annál több, kétfős csapat indul. A döntőbe öt csapat jut, a versenyzők ötször váltják egymás egy futamon belül.

Az üldözéses versenyekben a két stílust egyaránt lehet használni, a táv felénél válthatnak szerelést a sífutók.

A síugrás olyan sport, amelyben síelők lesiklanak a sáncon, majd a végén elrugaszkodnak és megpróbálnak olyan messzire repülni, amennyire csak lehetséges. Az ugrás hosszára kapott ponthoz hozzáadódik az ugrás stílusára kapott pont, amit öt versenybíró oszt ki. A síugráshoz hosszú és széles sílécet használnak.

A legendás norvég sportoló, Sondre Nordheim - akit a "síelés atyaként" emlegetnek Skandináviában - 1860-ben alkotta meg az első síugró lécet, amellyel elkápráztatta környezetét. Pár év alatt az őrület máris része lett a norvég téli karneválok programjának, ám igazi presztízsét akkor nyerte el, amikor a királyi család úgy döntött, patronálja a sportot. A híres Holmenkollen-versenyeken, 1892-től már a Király-kupáért szálltak harcba az ugrók.

Amerikában az emigráns norvég sportolók honosították meg a síugrást, ennek fő letéteményese Mikkel Hemmestvedt volt, aki 1887-ben, a minnesotai Red Wingben mutatta be tudományát.

Az olimpiákon 1924-től 1960-ig csupán a 90 méteres sáncról történő ugrás szerepelt a programban. 1964-től már 70 méteren, 1988-tól pedig csapatversenyben is hirdettek győztest.

A síugrásban csak férfiak indulnak, három versenyszám van: középsáncon (90 méter), nagysáncon (120 méter) és csapat nagysáncban.

A sáncokat az úgynevezett K-pont különbözteti meg: ez a sánc vége és az "ideális" leérkezési pont közötti távolságot jelöli. Ennek a pontszámoknál van jelentősége, ugyanis aki ennél rövidebb ugrásért pontot vonnak le, a hosszabbért pluszpont jár.

Egy versenyszámban négy induló lehet egy nemzetből. A csapatversenyben nemzetenként egy, négyfős csapat indulhat.

Minden versenyző két ugrást hajt végre az egyéni küzdelmekben, és az összesített eredmény rangsorol. Valamennyi szám öt fázisból áll (nekifutás, elugrás, légmunka, talajfutás, kifutás).

A végeredmény két részből tevődik össze. Az első az ugrás hossza, úgy hogy, hogy a középsánc esetében a K-pont utáni méterek 2-2 pontot érnek, a nagysánc esetében ez 1,8 pont. A második pedig az öt pontozó közül három osztályzatának összege (a legnagyobb és a legkisebb osztályzatot törlik). A pontozók a repülés tisztaságát, a landolás szabályosságát, valamint a földet érés utáni szakasz biztonságát értékelik.

Az olimpiák egyik legfiatalabb sportágaként csupán nyolc esztendeje, Naganóban mutatkozott be a 21. század őrületének tartott snowboard, magyarra átültetve, a hódeszkázás. A mindössze 40 éves múltra visszatekintő sportág.

A Michigan állambeli Muskegon városában élő úriember kishúga síléceit egyszerűen összekötözte, s máris készen volt a hódeszka. Egy évvel később már elkészítette az első snowboardot, a '70-es években pedig megkezdődött a sikersztori. 1980-ra széles körben elterjedt és népszerűvé vált, így logikusan következett az újabb lépés, a versenyzés.

Az Egyesült Államok első bajnokságára 1982-ben került sor, ezt egy évvel később világbajnokság, 1987-ben Világkupa követte, mígnem 1990-ben megalakult a Nemzetközi Hódeszka Szövetség (ISF), amely négy évre rá a Nemzetközi Sí Szövetség (FIS) fennhatósága alá került. A szövetség javaslatára Naganóban a hódeszka olimpiai sportág lett, a siker nem is maradt el.

Három-három férfi és két női versenyszámot rendeznek az olimpiákon.

Parallel óriás műlesiklás: Az egyszerre induló két versenyző egymás mellett siklik lefelé egy 120-150 méter hosszú, kapukkal nehezített, kanyargós pályán. A selejtezők után alakul ki a legjobb tizenhat mezőnye, innen kieséses rendszerben haladnak az aranyérem felé.

Félcső: Egy 135 méter hosszú, 21 méter széles, és 16 fokos félcső alakú pályán kell folyamatos haladás mellett különböző ugráskombinációkat bemutatni.

Cross: Az egyik új olimpiai sportág. Egyszerre négy versenyzőt indítanak, akik egy 700 méter hosszú, kanyargós, ugratókkal nehezített, 15-18 fokos lejtésű pályán versenyeznek.

A deszkák nagysága az adott versenyszámtól függ. Szélességük 18-tól 24 cm-ig terjed, míg hosszúságuk 130-tól 175 cm-ig. A pályák szintkülönbsége 100-200 méteres, és a versenyzők egy dobogószerűségről rajtolnak.

Az első szánkóversenyt még 1883-ban rendezték a svájci Davosban, négy kilométeren keresztül siklottak lefelé. Az első mesterséges pályát 1955-ben, Oslóban avatták. A szánkózás 1964 óta szerepel az olimpia műsorán.

Két férfi és egy női versenyszám van: a férfiaknál egyes és páros, a nőknél csak egyes. Összesen negyven férfi, harminc nő, húsz kettes állhat rajthoz, egy nemzetet három-három férfi és nő, illetve két-két kettes képviselhet.

A férfiaknak átlagban egy másfél kilométer hosszú, jobb, bal, S-, és hajtűkanyarokkal tarkított speciális döntött kanyarú teknőpályán kell minél gyorsabban beérni a célba. A nőknek és a párosoknak ez a táv valamivel rövidebb, mintegy 800-1000 méter. A párosoknál egyébként nem szabály az egyneműség, férfiak és nők vegyesen is rajthoz állhatnának, mégis hagyományosan két férfi alkot egy egységet.

A versenyzők idejét ezredmásodpercnyi pontossággal rögzítik, így a rövid távú gyorskorcsolyával együtt ez a legpontosabban mért sportág. A versenyző egy indítókarral löki el magát a rajttól, a nekirugaszkodás után kézzel hajtja magát a jégen, majd hanyatt dőlve kormányozza a szánkót a pályán.

Az egyesek versenyei két napig tartanak, négy futamot bonyolítanak le ezalatt. A párosok egy nap alatt döntik el az elsőséget, két futamban. Az időeredmények mindkét esetben összeadódnak és a leggyorsabb az olimpiai bajnok.

A szánkó 17 centi magas, és 55 centi széles. Súlya többnyire 25 kilogramm körül van. Az egyes 1,45, a páros 1,75 hosszú.